A déjá vu (dézsávű) jelenség

A déjá vu, vagy kiejtve dézsávű sokunk számára ismert jelenség. Nem kell spirituális dolgokkal foglalkozni ahhoz, hogy valaki ezt átélje. Nem függ tudástól és kifejezetten nem tanulható: csak úgy jön magától, mondhatni a semmiből.

Mikor déjá vu érzésünk van, az általánosan olyan érzés, mintha már megtörtént volna az adott helyzet, vagy mintha már lettünk volna itt és ekkor.

A Wikipedia leírása szerint: „A hagyományos elképzelések szerint az okozza, hogy az egyik szemből néhány ezredmásodperccel előbb érkezik a látott kép az agyba, mint a másikból. Chris Moulin brit kutató és csapata szerint az emlékezet pillanatnyi zavara okozza.”

Tehát ha kutatással tekintünk rá, akkor memória zavar, azaz az agy, ami előidézi, és mindössze pillanatnyi csak.

Nos, ez nem teljesen így van:

Az én életem során, ami meglehetősen nagyon spirituális, lényeges és szerte ágazóbban vannak ezek a bizonyos jelenségek. Nekem, ami megmutatkozott, nem egyszerűen egy pillanatnyi beugró emlékkép, ami felvillan, majd eltűnik. Többször volt, hogy sokkal több ideig tartott, akár perceken keresztül. És nem csak a „mintha már jártam volna itt” érzést éreztem.

Különböző módokon jöttek létre:

• Mintha már jártam volna itt

• Mintha már ez megtörtént volna velem

• Mintha ezt már gondoltam volna

• Mintha ezt már álmodtam volna

Valahogy sokkal több módon is megmutatkozott ez az érzés, nem egyszerűen helyszínhez kötve, hanem gondolattal, álommal kapcsolatban is. És sok olyan volt, mikor egy érzelmi belső felismerés villanás ugrott be, és tova is libbent – a déjá vu-nak nevezett emléket hagyva maga után. De ami sokkal furább volt, mikor percekig tartott.

És hogy konkrét esetet említsek:

Mintha jártam volna már itt

Budapesten mentem busszal, egy utazásból érkeztem meg, és mikor leszálltam éjjel a sötétben, ahogy körbe néztem, minden egy emlék volt, annak ellenére, hogy sosem jártam még ott. Folyamatosan éreztem, ahogy egy emlékbe kerülök, egy emlékben vagyok, és ismerős minden, ami körülöttem van: a fák, az út, az égbolt… minden. Csak néztem ki magamból, és mintha már lettem volna ott úgy, és akkor. Pedig hát ez nem lehetne, de bennem mégis ez játszódott le. És nem bevillanás volt, hanem percekig tartó állapot. Ahogy mentem előre is azt éreztem, hogy én már mentem itt előre, nem csak a táj, hanem én is emlék vagyok nekem, ahogy itt megyek. Nem csak az, hogy egyszerűen megyek, hanem az is, ahogy megyek, és ahogy viszem a táskám. De aztán az érzés elmúlt, de mégis így sok év után is emlékként maradt meg bennem. Egy emlék, ami már megtörtént emlék, és az is emlék, hogy megtörtént emlék. Emlékszem arra, hogy emlékszem olyanra, hogy emlékszem egy emlékre.

Bár érdekes emlékezni arra, hogy emlékszem arra az emlékre, ami még meg sem történt, de én mégis emlékszem rá most is.

Olyan emlékre emlékezni, ami még logikailag meg sem történt, mégis jelen van érzésben. 

Tehát az érzés itt bőven túllép az érthetőn, és egy olyan világot nyit meg, amit felmérni és érteni nem tudunk még, de legalábbis nekem nem ment.

Ez olyan, mint egy másik világ kapujában állni: belépni nem tudunk, de mégis belátunk az ajtón át.

A gondolatra való emlékezés:

Tudom, hogy ugyanezt már gondoltam. Nem ugyanaz a gondolat még egyszer, hanem ugyanarra a gondolatra való emlékezés úgy, mint egy megtörtént dolog, egy gondolat, ami már volt a listán. Ugyanolyan érzés, mint az, amikor az van, hogy „itt már jártam”, csak ugyanaz gondolattal. Ez ugyan egy bevillanás, de egy fenntartható állapot, ami lassan múlik el, folyamatosan követhetően. Erre nincsen kifejezetten esetem, mert többször is előfordult, hanem inkább az állapot, ami létrejött valamiből, az emléke megvan, de az értése megközelíthetetlen.

Az álom déjá vu meg kifejezetten érdekes:

Egy álomból való felébredés, amiben persze emlékszem arra is, amit álmodtam, de arra is, hogy ezt már pontosan így megálmodtam. Egy álom emlékezése, a benne levő történésekkel, pontosan tudva, hogy ez már pont így megálmodott volt. Emlékszem arra is, amit régen álmodtam, és arra is, hogy most ugyanazt álmodom.

Ezt sem lehet kilogikázni: ha egy álomra emlékszem, hogy már álmodtam, akkor kétszer álmodom pontosan ugyanazt, vagy egyszerre álmodom két helyen ugyanazt?

Ha párhuzamosan élünk akár több helyen is, akkor lehet az, hogy a két, vagy esetleg több részünk összefonódik, és az átfedéseket megérezzük, de érteni itt nem tudjuk. Ha mindez az agy fura működése okozná, akkor érdekes, hogy érzésben jelenik meg, nem gondolatban. Bár az emléket nem tudom hova helyezni pontosan, de emlékre emlékezni már magában nem gondolat – főleg nem gondolatra emlékezni érzéssel.

Ez a jelenség ott bújhat bárki mindennapjában, és csak úgy előbukkanva mutatja meg magát, semmi konkrétan meghatározható dolog kiváltójaként. Bár a wikipedia szerint hipnózissal előidézték már a déjá vu-t. Én a sok déjá vu megéléseket nem tudom, mondjuk egy meditatív állapothoz kötni, mint előidézését, sőt, váratlanabbnál váratlanabb helyzetekben bukkantak elő – csak úgy jött és betöltötte lényem teljes mivoltát.

Ha ez az érzés konkrétan előidézhető lenne, akkor sorra előbukkannának azoknak, akik rendszeresen vannak mély állapotokban. Lehet, hogy sokan megélnek ilyeneket, de mivel ez nem egy kiforrott érzelmi állapot, ami kezelhető a megélőjének, előkerülve csak ismerkedik vele, az állapottal, de konkrétan felmérni nem tudja. Valahogy benne van bárki mindennapjaiban, de mivel nem érthető, sokan elsiklanak felette. Nem adnak neki nagy jelentőséget, mivel nem ismert se a létrejöttének konkrét oka, sem az ebből létrejött dolgok megtapasztalásának alapos felmérhetősége. Nem foglalkozunk vele úgy, mint egy magunk javára hasznosítható emberfeletti dolog kifürkészésével. Csak úgy van, de ennél nem igazán több.

Pedig, ha belemélyedünk jobban a dolgokba, akkor számtalan kérdés felmerül ezzel kapcsolatban, amire megpróbálhatunk válaszolni is. 

Például az egyik válasz az, hogy ha déjá vu érzésünk van, az rossz, mert azon az úton megyünk, ahol már jártunk, és nem változtattunk semmin. Nem tettünk lépéseket azért, hogy az adott dolog megváltozzon, hanem ugyanazokat a köröket futjuk ismét, csak akár egy életet újra élve.

Van egy másik válasz is: lehet, hogy az életünk előre megvan írva, és mi egy déjá vu-ban belepillantást nyerünk a pillanatokkal, vagy a rövid ideig tartó történésekkel ebbe. Meglátjuk, hogy ez az egész már volt, mi csak részt veszünk valahogyan, arra nem emlékezve, hogy az egész az elejétől a végéig egy fix pont, amiben csak konkrétan a pillanatról tudunk, és arról, ami mögöttünk van, miközben előttünk is ugyanúgy van, sőt, nem „van”, hanem már „volt”.

Vagy úgy is ránézhetünk az egészre, hogy az egész életünk egy jelenként van, egyben van minden, és a részek csak pillanatok, de mi nem látjuk az egészet. Felfogni nem tudjuk, hogy miként lehet ennyi idő egy „jelen”, de ha kiiktatjuk az idővel kapcsolatos elmúlást a felfogásunkból, akkor ránézhetünk az „egészre”, mint egy egybe függő megtörténésre. Ettől felfogni még nem tudjuk, csak szemléletet váltunk a válaszkereséshez.

Összegezve:

Ez egy bárkivel megtörténő érzelmi jelenség lehet, amiben még nagyon kevés dolog ismerhető fel: sok benne a vélekedés, és kevés a konkrétum. Lehetnek vélemények, vélekedések, de déjá vu előidéző technika még nem született meg. Mert ha valaki erre kézzelfoghatóan rájönne, meglehet, már a világ tudtára adta volna.

/Bogdola Róbert/

#aranymondatok