A gyötrelmes kínlódás csalódásai
Mikor egy kényszeredett világunkat éljük, és abba kényszerülünk bele, amiben nem találunk egyértelműen valós kapaszkodót, elkezdünk reménykedni bármiben, ami csak megkönnyíti ezt a helyzetünket. Próbálunk olyanból erőt meríteni, ami ugyan nem mutat sehova, nem látjuk valóságait, de könnyebb annál, mint amit mi akkor megélni tudunk. Egy jól felvázolt látszat csalódásokkal lehet teli, ha nem tudunk semmi olyan biztosat beletenni, ami nem egy álomvilágról szól. A sok bizonytalanság atrocitásai lelkünkig hatolva vájnak belénk, meg gyötrik bizonytalan lényünket, felemésztik az addigi érzelmi béke-tartalékainkat, és elgyengülve zuhanunk egy hitvilág álmodozásaiba.
Hisszük a vélt jövőt, ha elég kecsegtető és megnyugtat minket, és reméljük a remélhetőt, ha biztosat nem is tudunk kivenni belőle. Bármit megteszünk ilyenkor, csak legyen erőnk valamennyi is.
A túl sok kínlódás lóbálva tesz minket bármilyen élet-arculcsapásba, és nagyon koppanva hullik le erőtlenségünkről a lepel. Ekkor előtörnek gyengeségeink, kezelhetetlen fájdalmaink, melyek minket tesznek próbára. Felmérik, mihez van még erőnk, és lecsapnak oda, ahol a leggyengébb részünk van. Csalódunk ekkor mind abban, amiről azt hihettük, már megoldott bennünk, és ha még nem jött el a remélt jövő, abba is beleveszhetünk.
Tudjuk ekkor, mert könnyen rájöhetünk, a vélekedés csak ideiglenesen tápláló, és nem ad biztos támpontokat nekünk. Ha jól felmérjük lehetséges realitásainkat, nem fogunk már képzelményeinkkel légvárakat építeni, ami sosem volt biztos képpel előttünk.
A csalódásaink mértéke értéket ad a „valósnak”, és csak azt teszi ezután mércére, ami elérhető, és nem azt, ami jól fest, de csak hihető.
Ilyen módon történő hozzáállással nem csalódhatunk, mert nem egy megfoghatatlan valamibe kapaszkodunk, amire hittel és reménnyel építjük fel életünket, hanem egy tényként levő kivitelezhetőségre.
A csalódás alapja, hogy hiszünk, elképzelünk valamit, amihez tartjuk magunkat, és ez hiába volt kellemes, akkor is egy vélt képhez mérten állítjuk fel ezt önmagunkban.
Egy csalódáshoz szükség van a reményre, amiből történik mindez. Aki nem remél, nem csalódik, és aki nem hisz, hitével nem kerülhet tévútra. Persze nagyon jóság érzelmű az, ha hinni lehet valamiben, és jól eső tud lenni, ha ezt érezzük. Szükség is van erre akkor, ha ebbe beleágyazva magunkat álmodozunk. Az álom lehet szép és reményt keltő, megnyugtatja a megfáradt szívet, és sokszor jól eső az, ha ebbe mártózunk meg. De ebből a visszatérés a valósághoz igen fájdalmas lehet, ha mással nem csak reménnyel etettük magunkat. És amikor a sok fölállított képzelményünk hirtelen romokban hever, gyötrelmes kínlódást élhetünk meg. Csalódtunk abban, amit már erővel akartunk, de mégsem lehetett, és elveszhetünk abban, ahogy az igazság valóságába kerülünk bele.
Remélni lehet, sőt, jó is tud lenni, de ne essünk annak csapdájába, hogy másunk sincs, csak vélekedésünk, hőn áhított vágyunk, amiről hisszük, hogy igaz lehet, de belül valahogy tudjuk, sosem érhetjük el, és hitet-hitre, reményt-reményre halmozunk, csakhogy egy kis megnyugvást leljünk.
Legyen vélekedéseinknek is valóság alapja, belső megérzéseink útmutatásával, ami nem egy elérhetetlent próbál elérhetővé hinni, hanem új utakat mutat meg abban, ami biztosan lehetséges, de még nem látható, de mégis, valahogy belül érezhető stádiumban van.
/Bogdola Róbert/
#aranymondatok