Félsz a szerelem fájdalmas csalódásaitól?
Félni a szerelem fájdalmas csalódásaitól, olyan, mint menekülni a lehetséges boldogság elől.
Persze, hogy a dolgok véget érnek, mivel elkezdődtek. Minden ajtó nyitható és csukható is egyben.
Ott, ahol a szavak vagy az elvek megölik a lehetőséget, számtalan boldogság lehetősége veszíthető el.
Ahol kizárod a szerelmet, ott nincs is érz-elem, mert nem kel életre a szer-elem. És lehet, hogy nem alakul ki csalódás ezektől az elemektől, de legfőképpen a boldogságból eredő sok-sok jóságtól óvod meg így saját magad.
Menekülni a fájdalmak megélése elől felesleges, mert a tökéletes, makulátlan jóságúról nincsen fogalmunk, és „hibátlan” sem lehet, mivel nem tudjuk, mi az. Ámbár hibás nem kell, hogy legyen egy szerelem, de sok buktató van benne, ami meginogtathatja létrejöttét és éltetését is. A veszekedés közbeni nézetek eltérései, az egyet nem értések két-ségei, az ujjlenyomat-szerű különbözőségek női-férfi viszonyai megnehezítik egy szerelem életképességét, és a fájdalmaik sokszor lecsapnak áldozataikra. A résztvevők próbálják kezükben tartani az érzelmeik irányítását, megfogva elragadóan benne lenni, hogy ne csússzon ki a kezeik közül minden közösen megélhető érzelmi szépsége.
A „szerelem” olyan, hogy nem tőlünk jön létre, nem tudjuk akarva érezni, hanem önmagától, önmagában keletkezik, és bárhogy is akarjuk megfogni, megragadni fennmaradását, nem tőlünk függ jelenléte.
De mint tudjuk, nem csak cukorból van kerítés és a mézeskalácsház is elolvad egyszer: ha valami elkezdődik, véget is ér.
Ha nem is tőlünk függ minden része, nem tudjuk akaratunkkal szabályozni, hogy minden jósága lehessen csak a miénk. Mindezt tudva a legjobb és legszebb érzéseket megélve ne mondjunk le kialakultságából eredő megélhetésiről. Főleg, ha az érzés kölcsönös, még inkább ne meneküljünk előle. Ámbár nem mindig kölcsönös, és nem mindig szép, de aki szerelmes, belül ragyog, és át akarja élni ezt. Még akkor is, ha tudja, látja, hogy nem élhető, de valahogy mégis ott van, valahogy odakerült.
Ha virágoskert csak gyönyörű virágokat teremne, sosem derülne ki, mekkora értéke van, nem látnánk, nem tudnánk kiemelve felmérni szépségét. Ezért ahhoz, hogy megismerjük, megtudjuk ezen értékeket, oda kell adnunk lényünket. Bele kell mennünk…
Mert sokszor nem a jóság adja a jóságot, hanem az „egész” átélése mutatja csak meg, milyen gyönyörű is, milyen szépséges érzelmekkel telt is tud lenni, amit magunkat átadva élhetünk meg belőle.
/Bogdola Róbert/
#aranymondatok