Létezésem egyik érzelmi próbatétele

Egyszer egy álomban, vagy inkább álomszerű állapotomban egy másik világban voltam. Egy domb volt ott, amin, az egyenes talajon egy földes, vékony, kicsit kacskaringós útszerű kitaposott rész volt. Az emberek, mint mi is itt, sorokban álltak, és várták, hogy a végén a Mester színe elé kerülhessenek. A Mester mellett egy nő volt, és még két férfi is ott állt. Mi ketten mentünk egy barátommal, de úgy, hogy nekünk nem kellett kivárni a sorunkat, hanem elmentünk a várakozok mellet, akik nagyon sokan voltak, de nem az úton, hanem a levegőben odalebegtünk, és közben az úton maradtunk, pedig nagyon vékony volt. Az út végén, mikor odakerültünk a Mesterhez, aki kicsi baba képében volt jelen, de mégis öreg teste volt, elé álltunk. A barátomat teljes megdöbbenésemre elkísérték egy olyan helyre, ahol szülni szoktak az emberek. Nem értettem. Láttam, ahogy sokan azzal foglalkoztak, hogy szülnek, de mindenki látta, mégsem volt furcsa senkinek. Mint azok, akik valakivel foglalkoznak, de ők épp ezt csinálják, mint egy mindennapi dolog, amit tesznek. Én maradtam. A Mester mestereket avatott be. Engem nem lehetett. A mellette álló nő megkérdezte:

– Miért nem lehet? Látom felette a fényt! – de nem jött válasz.

– Néha nem értem a Mestert.

– Mit kezd az a mesterségével, aki mesterré válik? – kérdeztem.

– Eszik egy fagyit! – jött a válasz.

Aztán már csak arra emlékszem, hogy felszálltunk egy vonatra másokkal, akik közül voltak ismerőseim is, és vittük a csomagjainkat is.

Aztán ez az álomszerű állapot folytatódott hónapokkal utána.

Szintén egy valós álmomban voltam, ami ugyan álomnak tűnt, de én tudtam, hogy nem az.

Egy erődbe kerültem, ami modern volt, különböző akadályokkal, amiket meg kellett oldani. Ez egy próbatétel volt, sok feladat megoldásával. A város, ahol ez az egész volt, egy kiemelkedően magas ház teteje volt. Tele liftekkel, folyosókkal, fából készült akadályokkal. Ez egy pálya volt, a próbatételesek pályája, ahol a nő, akivel az előtte levő „álmomban” beszéltünk volt a felügyelő. Magas, világos barna haja hullámosan ért a válláig, tisztán emlékszem rá. Velem jött végig, mindenhol ahol jártam, és egy füzetbe írta az eredményeket. Nem tudom mikor indultam el, azt sem, hogy hova és hogyan kell mennem, csak mentem előre, és valahogy tudtam minden próbatétel megoldását. Lifttel fel, azt a bizonyos ajtót kell kinyitni, ami kivisz a teraszra, onnan egy ugrás tovább, majd ismét lifttel tovább, és a másik ajtón be, és így tovább. A nő folyamatosan követett és nézte, miként haladok egyre tovább és tovább az akadályokon.

A végén egy ház tetejére értünk, ahol nem volt tovább az út. Nem lepődtem meg és nem tétováztam, mert én tudtam, hogy itt a feladat úgy megy tovább, hogy beleugrok a vízbe, amit nem is láttam magam előtt, ami egyszerűen nem volt ott, és úsznom kell benne egyenesen. Így belevetettem magam a semmibe és a víz ott volt – én tudtam. A vizet sem éreztem az ugrás után, csak benne voltam, alámerültem, de levegő sem kellett. Tudtam, úsznom kell tovább előre. Jobbra-balra zöld növények lebegtek a víz áramlásában, és egy ösvényszerű részen lehetett előre haladni a víz alatt. Én nekiálltam úszni, és ahogy úsztam egyből egy vaskos erős kötélhez értem, ami szintén lebegett az áramlásban, és azt fogva kellett tovább előre mennem. De a kötél egyszer csak véget ért, és a sok zöld aljnövényzet lebegésében a kötél is csak lebegett a víz alatt, a hullámokkal, de nem volt tovább semmi. De én valahonnan ezt is tudtam, hogy tovább megyek a semmibe és tovább folytatódik az utam. Így hát úsztam még előre és a kötél egyszer csak folytatódott. Ott volt előttem lebegve, és láttam, fogtam, és tudtam, hogy arra kell mennem tovább! De ahogy menni akartam felébredtem és nem haladhattam tovább: felébredtem a valóságba a valóságból. Nem értettem mi ez. Itt is vagyok, és ott is vagyok. Azonnal vissza akartam aludni, vagyis ugyanabba az állapotba kerülni, de nem ment. Többször próbálkoztam, hosszadalmasan, de mégsem sikerült.

Félálomba merengve éltem át ismét az egész élményt, az elindulástól a végére érkezésig, és sehogyan sem értettem, miért nincs vége.

Nagyon sok idő eltelt, és csak emlékszerűen jelent meg ez az álomszerű állapot, de konkrét választ nem tudtam meg róla, bárkivel is beszéltem meg.

De aztán mégis történt valami…

Évek teltek el, és nem alvásban, hanem nappal, egy látomásban folytatódott az egész: pontosan onnan, ahol abbamaradt.

Ültem a szobámban a számítógépem előtt, és egyszer csak valami energialöketet éreztem. Olyan erősebbet, ami egyszer csak úgy jön magától valahonnan. Nem lepődtem meg, mivel rengetegszer volt már ilyen velem.

De ez valahogy más volt, mint az eddigiek, ebben valahogy több volt az erő.

Ahogy teltek a másodpercek, egyre erősödött, fokozódott a testem remegése, átment rángatózásba, és szinte már szenvedéssé fajult ez az állapot. Nem bírtam már ülve lenni, lestem a székről és a földön fetrengve remegtem, kifolyt a nyálam a padlószőnyegre. Az futott át bennem, hogy ha ezt most valaki látná, kihívná a mentőket, mert azt látná, hogy valami rohamom van. De szerencsére nem jött fel senki. Érdekes, hogy teljesen jól tudtam magamról, de hagytam, hogy az állapot sodrása magával vigyen.

A folyóban találtam magam, pontosan ott, ahol az álomszerű valóságban évekkel ezelőtt abbahagytam, és ahol nem bírtam sehogy sem tovább folytatni. Most a kötél, ahogy lebegett, megfogtam redős részeit, és úszva követtem előre. Kiértem a víz szélére, és a partra érve egy pagodaszerű épületet láttam meg. Elindultam felé, nem volt messze, és ahogy odaértem láttam, hogy nincs rajta ajtó. Bementem, a nagy teremben egy férfi ült lótuszülésben, lehajtott fejjel. Ő Mester volt, tudtam. Elé álltam, és figyeltem. Barna volt körben minden, fából készült. De én csak az emberre koncentráltam, és arra a válaszra, mit keresek itt, mi a folytatása az álmomnak?! Egyszer csak élete egyik nagy szerelme jelent meg baloldalt egy ajtóban, odajött hozzám, mosolygott gyönyörű szemeivel és hozzám lépve megcsókolt. Megfogta mindkét kezem, és a szemembe nézett. Nem szólt semmit. Csak mikor magamban megkérdeztem Tőle, ekkor válaszolt:

– Igen, szeretlek! – de nem mozgott a szája.

Aztán a Mester felé fordultunk és ott nyomban házasságot kötöttünk. Nem volt ceremónia, vendégsereg, csak a két Lélek, ami összekötve megváltozott. A Mester, aki szerintem nem lehetett más, belső hangon megszólalva ezt mondta:

– Ezt a kötést, ti, nem tudjátok szétválasztani sehogy. Csak nálatok fejlettebb, és erősebb tudással bíró teheti ezt meg.

Mikor ezt az érzést éreztem, amit belül lüktetve tudtam, hogy igaz, Ő egy csókot adott meglepett arcomra. Mosolygott édesen, szépségesen, mint egy menyasszony, aki megtalálta élete Társát. Ezután kimentünk az ajtón, és felfelé haladva, vagy inkább repülve el a pagodától, lassan és folyamatosan szertefoszlott ez a kép. Elmúlt a testem remegése, és ezzel együtt az állapot is. Végre le tudtam törölni az arcomat. Tele volt könnyel és nyállal. Mint egy epilepsziás. Földön fekve remeg, meg taknya-nyála egybefolyik. Elég döbbenetes látvány lehettem volna kívülről nézve. De megélve sem volt egyszerű. Sosem volt még ilyen, azóta sem. A többi, egy könnyedebb testmegfeszítéssel jár csak, esetleg fuldoklással, de ennél nem több. Ezt éreztem én már régen, ezt a kötést, az összetartozáshoz, ezért nem tudtam én elfeledni sosem.

Akkor megértettem saját magam, miért volt annyi szenvedés, és küzdelem a hiányától éveken át. Megvolt az ok, a nem emberi ok, a nem itt fellelhetőből eredve. Ezért akartam akkor annyira Vele lenni: együtt bárhogy, testben és lélekben. A lelkünk össze volt kötve, csak a testünk távol. Ezt emberként nehéz megérteni.

Évek múlva csináltunk egy kezelést, ilyen spirituális jellegűt, amiben ezt a kötést nem emberi módon úgy átalakítottuk, hogy ne okozzon annyi érzelmi fájdalomhatást. Ehhez nem kellet mágia, vagy egyéb kölcsönös szándék nélküli beavatkozás, hanem olyan állapotba kellet kerülnöm az évek során, aki fel tudja mérni, meg tudja látni és érzelmezni, hogy mi az aktuálisan legjobb jóságú történés. És ez akkor és ott, túl sokszor nem az, ami az akaratunkból akarunk. Valami sokkal több szál mozgatja a tényeket, amit ezzel az emberi földi mivoltunkkal nagyon nem tudunk átlátni.

/Bogdola Róbert/