Miért sírunk?

Sírása a testünknek van, a könnyek abból folynak felszínre, de lelkünk belső érzelmei hozzák ezt elő.

Az örömsírás az öröm kisírása magunkból, ami nem boldogságból születik, hanem hasonlóan fájdalom okai vannak, de örömben nyilvánulva tör a felszínre. Az öröm ekkor egy előhozó, egy helyzet, amiben vagyunk, amiben örülnünk kéne, boldognak lenni, boldog érzelmeket megélni közben, de mi sírunk. A sírás ekkor egy feltörekvő kiszabadulás, egy feltört vulkán könnyeket fakasztó belső moraja, amiben nincs helye ekkor másnak. Felszabadulunk, mert a helyzet ezt teszi velünk, ennek adunk létjogosultságot, és ha nem tudjuk szabályozni megfeleléssel, önmagunk tartását akaró viselkedésével, akkor megszabadulunk testi-lelki mérgektől az örömforrásunk forrásfakasztó hatásai miatt.

A szabályozott belső fájdalom az örömöt is szabályozza, az érzelem oly fokú megnyilvánulását, hogy egyáltalán lássa bárki is, hogy mi érzünk, vannak érzéseink, képesek vagyunk érezni, és nem egy betontömb éveken át faragott kínmosolya vagyunk, hanem egy őszinte érzelem álmodásának felébredője. Ahogy kitör belőlünk egy sírás olykor végeláthatatlan zuhataga, úgy szabadul fel bennünk ennek belső feszítése, miközben megkönnyebbülünk, lenyugszunk, elcsendesülünk.

De ez sokszor fáradtsággal is jár, ahogy „átfolyik” rajtunk a könnyeink érzelmi hatása. 

Örömből sírni más, mint fájdalomból, különbsége a zokogásunkban mutatkozik meg, ahogy szabadon távozik egy érzés tüskés szúrása, és helyén elsimult állapot marad. Nem keressük a kínsírást, nem jó érezni és hallani jajveszékelésünket közben, kínok ezreitől megszabadulva, amit akár életeken át hordoztunk magunkban. De kell a kiszabadítás, a belső nyomás csökkentése, és ha mégsem adjuk magunkat hozzá, mert számunkra fontosabb a tartásunk, akkor belül további feszültségeket okozhatunk magunknak.

Hiányozhat is bármi, amiért sírunk, valami elvesztése, valami hőn áhított dolog utáni vágy nem beteljesülése, ami rombol minket, ha nem kapjuk meg. Ennek hiányfájdalma sav-szerűen mar bele lelkünkbe, és kimar belőlünk egy olyan darabot, amit mással nem tudunk pótolni.

Ilyen valaki elvesztése is, aki hiányzik utána, de nagyon, de ez mégsem egy vágyunk megtestesítője, egy célunk elérésének hiánya, hanem lényének a megszűnése számunkra, amikor egyedül maradunk magunkkal, és nélküle. Ilyenkor szinte minden ezzel kapcsolódótól sírunk, feltör belőlünk a hiány zuhataga, zuhan ránk, mint egy víztömeg mélybe hulló esése a maga hangos robajával. Fájunk közben és sírunk, siratjuk fájdalmunk és a bennünk levő szenvedéseinket könnyítjük vele. Olykor valakinek ehhez valaki halála általi elvesztés kell, egy végpont létrejötte a halál végső morajával. Van, aki még ekkor sem sír, nem tör felszínre belőle, pedig ott a biztos tudat: örökre elvesztette. De van, akinek ennél sokkal kevesebb is elég, kisebb elvesztések fájdalmai is erős hatással vannak rá, már egy könnyed szenvedés is sírást vált ki belőle. Ez lehet a nagy fokú hatásoknak való átlényegültségéből, ami viszi magával és nem akarja szabályozni magában, hanem őszintés és tisztán adja át magát ennek. Vagy az érzelmi hatások a létezése során már annyira legyengítették, hogy nem tudja kezelni magában, csak dobálja könnyfolyójának sodrása szenvedésének szikláihoz. A túl sok lelki sérülés elerőtleníti, és a mindennapokban is nehéz talpon maradnia.

A sokféle módú érzelmi megnyilvánulás lelkünk állapotára mutat rá, hogy mi zajlik bennünk, tudjuk vagy akarjuk-e szabályozni, akár mások láthatóságának eltüntetésével.

De hiába fogjuk elrejteni önmagunk belső fájdalomvilágát, vagy csak boldogságmegéléseiknek felszínre kerülését, mi tudjuk, mi zajlik bennünk, de sokszor ez még magunk számára is titok, hogy mi hoz elő belőlünk egy sírás-hatást. Ha jól és tisztán megfigyeljük, mikor jön, vagy jönne elő belőlünk sírás egy hatás által, jobban megtudhatjuk, mi zajlik bennünk, mi az, ami még nem rendezett vagy fájdalomként él bennünk legbelül. Kereshetjük az okokat dolgainkra, de sokszor egy ilyen spontán hatás hozza elő, mi is rejtőzik bennünk.

És ha ezeket felismerjük, megismerjük, beismerjük magunknak, egy sokkal jobb érzésű megélői és működtetői lehetünk számunkra, a saját és mások örömére is.

/Bogdola Róbert/

#aranymondatok