Mindent megadok neked, de semmi nem lehet a tiéd!

Ez az életünk egyik fő fontosságú témája: a kapcsolatok.

Az embereket nagyon érdekli, hogy miként tudnak a legjobban kapcsolódni egymáshoz, és ezt egy társas kapcsolatban szeretnék megélni. Vágyunk rá, keressük a legjobbat, a leginkább hozzánk illőt. Sokszor már gyerekkorunk óta keressük, éveken át bolyongva az világban, és mikor találunk valakit, akiről az látszik, hogy mindenben passzol az elképzeléseinkhez, akkor a vágyunknak átadjuk magunkat. Pedig sokszor nem az igazit találtuk meg, hanem a sok keresés elfásultságában már azt sem tudjuk, kit vagy mit it is szeretnénk igazán. Ilyenkor belemegyünk jónak vélt kapcsolatokba, ami látszatra és főleg az elején megnyugtatóan és inspirálóan hathat ránk, és azt véljük, végre megtaláltuk „Ő-t”! Ekkor annyira átadjuk magunkat a látszat valótlan gyönyörűségének, hogy bármi mellett elsiklunk, csak láthassuk azt az igazit, akire évek óta vágyunk. Pedig nem „Ő” az, mégis elhitetjük magunkkal, hogy most már biztos igen, ennyi idő után meg már pláne. Belemegyünk olyan helyzetekbe is, amiben kiszolgáltatottá tesszük lényünket szabad létezésében. Elhiszünk és elfogadunk szinte mindent, ami a kiszemelt mellett tart minket, és mikor egyértelműen látszik önmagunk feladása, akkor sem vagyunk hajlandóak ezt tudomásul venni.

Ennek egyik érzelmi ágazata: a birtokoltatgatás.

Ez egy olyan érzelmi állapot, melyben a helyzetek minket uralnak, és nem tudjuk azokat a javunkra formálni. Odaadjuk magunkat birtoklásba, hogy az éveken át tartó bizonytalanságban biztosságot érezzünk. Megmagyarázzuk, hogy ez a jó nekünk, ez ezzel jár, Ő ilyen, el kell fogadni ilyennek… és hasonló önhazugságok.

Az érzelmi realitás talaján állva a szerelem nagyon meg tud inogtatni bennünket. Sokszor ír felül minden olyat, ami lényünk önvalója lenne, mégis háttérbe szorítjuk, hogy érvényesíthessük a kapcsolódást.

Például ilyen magyarázatokkal:

• Nem féltékeny, hanem félt (biztos szeret)
• Lehet, hogy bunkó, de utána mindig bocsánatot kér
• Nem birtokol, csak vigyázni akar rám
• Szeret, csak rossz napja van
• Akar engem csak fáradt

Sokfélét ki kell találni ahhoz, hogy egy olyan kapcsolat, mely se nem szeretet, se nem szerelem alapú, fenn tudjon maradni. Sokan mindenüket, pénzüket, idejüket, szinte egész életüket átadják a birtoklónak, hogy ő rendelkezzen vele, és velük is egyaránt, így életképtelenné téve önállóságukat, megszüntetve szabadságukat, a végre elért kapcsolat képzeletbeli oltára elé borulnak le. Magasztossá téve azt, hogy van kapcsolat végre, meg kell azt becsülni, és bizony ez a mindennapokban áldozattal jár.

Ha egy szeretés valós, és nem tárgyi, akkor annak tulajdonságait Te hordozod, és nem más felel értük. Te vagy az, aki felel értük, aki teret ad neki, és bármilyen is az érzelem benned, nem adhatod át másnak élni a Te általad élt életedet. A Te életed a tiéd, ne más rendelkezzen azzal, aki Te vagy, amit elértél, és amit eddig adtál Neked az életed során. Ilyenkor meghal benned, vagy hibernált érzelmi állapotba kerül önbecsülésed, érvényre nem jutva tiporsz rajta egyet.

Az önbecsülés egy olyan érték tud lenni, ami sosem enged egy adott szint alá – nem tudsz lezuhanni onnan, ahova érzelmileg felhelyezted magad. A szint adott, ne hagyd, hogy bárki ezt elvegye Tőled, még akkor sem, ha az hőn áhított álmod megtestesítője. Mert aki szeret, nem azért szeret, ahogyan megnyilvánulva vagy, hanem azért a valakiért, aki a lényed egészét alkotva létezik.

És ebben nincsen olyan, hogy legyél más!

Mikor éjjel álmodsz, nem tudod szabályozni, nem tudod megváltoztatni, csak zajlik és emlékszel rád, saját magadra. Ha valakinek az álma vagy, ne akarja azt átformálni, átálmodni mássá, mert az igaziról levő álmot úgysem lehet, hanem emlékezzen arra az álomra, ami kapcsán szerelmes társa megjelenik, és azzal foglalkozzon, hogy ennek az álmának a részleteit a legjobban megismerje, és mikor ezzel egyezik valaki, akkor a tőle telhetően Őt, a legjobban szerelmezze.

Egy átálmodott élet valósága a felébredésben van, mikor kinyitva a szemed ott áll előtted „Ő”, lehet nem is látod, de érzed lényét, mindenét, ami „Ő”. Nem az álmod vált valóra, hanem emlékeztél a „nem álomra”, ami felébredve válik valósággá. Álmot követve csak álmodni fogsz, álomkergetővé válsz, és mikor felébredve a „Valóság” köszön rád, meg kell csípned magad, hogy igaz-e.

A válság maga az álomkergetés, mikor nem akarsz ráébredni a valóságra, és folyamatos érzelmi válságokba sodrod magad, csak hogy egy kicsit is felitasd szerelemszomjad.

A válság önmagunk vagyunk, ami egy ilyen állapotban szinte bármit elhisz, csak végre igaz legyen. És sok év után, számtalan lélekarccsapás után döbbenünk rá, hogy válságunk birtoklásában birtoklottjai lettünk egy álmunknak.

Bogdola Róbert

#aranymondatok