Olyan vagy, amilyen vagy!

Bármilyenek is vagyunk a világban, sokaknak kevés és sok is lehet, de sokszor számunkra sem elegendő. Akarunk valamilyenek lenni, hogy szeressenek, befogadjanak, jók legyünk másoknak. Ez sokszor egy életet felölelő álcába bújás is lehet.

Akarunk magunk is lenni, de a sok másságra való igény elveszi ezt tőlünk. Végigéljük napjainkat üresen, tőlünk eltávolodva, csakis azért, hogy mutassuk valamilyen-valakinek magunkat.

Ez nem egy fennkölt belső mosoly számunkra, hanem egy végeláthatatlan eltávolodás önmagunktól.

Aztán, ahogy haladunk és visszük magunkat velünk a világban, egyszer csak rájövünk, akár sok év után, hogy pontosan olyanok vagyunk, amilyenek vagyunk. És rendben van az, amilyenek vagyunk, még ha az nem is olyan jó, akár nem olyan ide való, mint amilyennek mások számára kellene lennie.

De aztán jön valaki és elmondja, megmutatja, megérteti, hogy nem vagyunk olyan jók, még ha szerintünk az rendben is van, amilyenek vagyunk, és lehetünk ennél jobbak, szebbek, fennköltebben hatásosak, egy olyan valaki, aki jó úgy, ahogy van, de mindig van mindennél jobb és szebb.

Nem kell azok lennünk, akik nem vagyunk, sem olyan, akik igazából lenni sem tudunk, de olyan igen, ami belőlünk kiindulóan még önmagunk vagyunk és maradunk. Valami és valaki olyan, aki önmagát nem elveszítve marad aki, az igazi, nem a megszerepelt világú, aki mind ebbe már mélységesen belefáradt. Hanem valaki olyan, aki önmagát nem elveszítve marad az, aki, és ebből lép tovább. Egy szebb és jobb önmagáért, aki benne van, csak épp elcsendesült.

Viszont az nagyon számít, hogy akarunk e ártani, vagy sem, azzal, akik, amilyenek vagyunk, aki belőlünk lenni tervezünk. Aki túllép önmagán, de mégis önmagába bújva marad, és ezt viszi tovább.

De aztán ez is kevés, mert rájövünk valami kapcsán, hogy lehet, és van jobb is, az akivel, amivel eddig békében voltunk, akit vittünk magunkkal az életünk során. Hogy akik, lenni tervezünk, még abból is van, sokkal, de sokkal tovább.

Mint egy végeláthatatlan folyam, ami sosem ömlik a végén egy óceánba, mert mi magunk vagyunk az óceán is.

És ekkor lép be a változásból eredő átalakulás megértése úgy, hogy nem biztos, hogy ezt azonnal meg is tudjuk tenni, még ha egyből megértettük, átéreztük, akkor sem.

/Bogdola Róbert/

#aranymondatok