Óvatosan dicsérj bárkit!

Mikor megdicsérnek minket, egy jó érzés tölt el, olyan kellemes belső áramlás, ami hosszútávon gyógyíthatja testünket és lelkünket. Valami olyan hatás ér, hogy jól csináltunk valamit, és ezt valaki elismeri, ami természetesen jó érzés.

A dicséret önmagában mindenképp felemelő, és bármikor, bárkitől is kapjuk, jobban érezzük magunkat tőle.

Viszont a dicséretet lehet túladagolni is!

Olyan valakit hosszú távon az egekig magasztalni, aki önmagáról nem tudja önnön értékeit, hogy ő pontosan kicsoda, milyen valóban értékes értékekkel rendelkezik. Folyamatosan azt erősködni számára, hogy mennyire értékes, mennyire jó, és hasonló szép dolgok tudtára hozása egy ellentétes hatást válthat ki benne.

Megtámadhatja az ő gyenge lábakon álló önbecsülését, és nemhogy, felemeljük őt, hanem lejjebb visszük annál, mint ahol épp tart önmaga megismerésében.

Aki folyamatosan dicsérve van és ezt alapvetően nem tudja magáévá tenni, egy olyan részét feszegetjük, amit nem ismer önmagából: meglehet, hogy sejti, de nincs tudatában ennek, nem tud azzal mit kezdeni, nem tudja magába építve önmagává tenni. Így az ő dicsérésével folyamatosan azt erősítjük, hogy mennyire nem az, akit mi látunk belőle, például azzal, hogy az értékességét akarjuk megláttatni vele, és számára feszegetjük, ami nem jó érzéseket vált ki benne. Egy önbecsülés felmutatását tárjuk fel elé önmaga számára, és ezt a részét megtámadjuk az értékelésével.

Benne az kerül elő, hogy mennyire nem értékes, és nem az, hogy mennyire az.

Mivel nincs ezzel tisztában, így nem azt méri fel ebből, ami benne van, és más már felismerte belőle, hanem olyan hatást vált ki a folyamatos megdicsérés, hogy mit nem ért el még az életében, mire nem képes, mit nem ad meg magának.

Benne egyfolytában azt hallja az elismerésekből, hogy mennyire nincs mit elismernie magából, hiába igaz rá az elismerés.

Oda kell figyelni arra, hogy egy dicséret, ami folyamatos, egy állandó támadás is lehet a másik felé. Ugyan nem öncélú, nem legyőzés alapú, de ez mégis ennek megélhetően jön létre.

Ha nem figyelsz oda arra, akit ki akarsz emelni érzelmi állapotából, és mégis valódi jó szándékkal fordulsz felé, meglehet, hogy olyan érzelmi állapot felé viszed el, amit nem hogy nem akartál, de nem is ezt akartad átadni, és ő sem saját magának. És ekkor eljöhet az a pont, az a pillanat vagy időszak, hogy keresheted azt, ki a hibás, miért is nem sikerül segítened rajta. Pedig nincsen hibás, és igazából nem is volt! És amikor erre rájössz, hogy amit tettél, nem magadért tetted, hanem a másikért – de ezzel a jó szándékkal árthattál, nemcsak neki, magadnak is.

Pedig egyszerűen csak meg kell látnod benne, mire képes és nem túllőni azon a ponton, ahová még ő nem tud felérni, hanem fokozatosan juttatni el oda, ahová mindig is vágyott, vagy ahol az önbecsüléséből lenni akart. Elvinni akár apránként oda, önmegismerésének arra a szintjére, ahol igazából lenni szeretne, vagyis ahol ő az, aki valójában ő. De elsőnek felmutatni számára, hogy épp miben van benne, hol tart önmagának a megismerésének a becsülés szintjén, és kézen fogva „felsimogatni” arra a szintre, ahol valódi önmaga található. Ekkor belép a meglátása arról, amit saját maga a saját folyamatában tud elérni, és már nem mi, a segítségünkkel visszük el oda, hanem ő maga akar menni.

Szép dolog a dicséret és a gondoskodó odaadás, hogy valakit kiemeljünk a saját belső világának válságaiból, megmutatva számára mi is a lényének igazsága. De tegyük ezt óvatosan, odafigyeléssel, és eljuttathatunk valakit a saját végletekig nyúló végtelenjeibe. És közben mi is emelkedünk…

/Bogdola Róbert/

#aranymondatok