Idegenként érkezni egy világba, ismeretlennek látni és érezni mindent, egyoldalúvá teszi valaki adott létét. Persze az elején még otthonosnak tűnhet és nem annyira nyomasztó, de aztán, ahogy a más létezésekre emlékezés egyre jobban kiteljesedik, máris kérdőre vonja az ittlétet.

Velem konkrétan így történt meg, hogy tudtam, egyáltalán nem vagyok se idevaló, se otthonlevő, mégis valamiért itt kell lennem. Ez, ha olyan emberi meglátásokat veszek alapul, ami el van terjedve és népszerű, akkor azt is mondhatnám, hogy „dolgom van itt”, „ide kellett leszületnem”, „ennek a létnek terve van velem”, az úgynevezett „égiek akarták így”, vagy egyszerűen „ez a sorsom”, „tanulni jöttem ide” stb. Annyi mindent lehet rá mondani, de csak ezek közül egyik sem egyértelműen visszakövethető meglátás. Azaz, nem tudható ezen dolgok mikéntjei, valódi okai, vagy csak valamennyire is az átláthatóságai és megértései.

Sok-sok életen és létezésen át írták le oly sokan az ilyen jellegű meglátásokat, hogy az emberek valamilyen jellegű választ kapjanak életeik miértjeire, ittlétüknek okaira és megértéseire. De mivel az átlátó-tudás kevés volt, az emberek kitaláltál a hitet, a vélekedést és a képzeletet, hogy valami látszatra megfoghatót kaphassanak.

Amíg nem tud valaki tudni, bármilyen logikusnak tűnő hihetőség is a képzelt valóságává válhat.

Tudni lehet azt is, hogy nem tudok valamit, vagy azt, hogy még nem tudom vagy egyáltalán nem is tudhatom. De még az is ott van, hogy jobb, ha nem is tudom! A tudás önmagában tényekre építi önmagát, nem teszi egy kicsit sem a tetszetős-vélekedés megfoghatatlanságaiba. Aki tud, az tud, a tudás az nem álca, nem áltatás és nem is lehetőség-nélküliség.

Tudni valamit tényt jelent, még akkor is, ha ez másoknak még a hitéhez sem elegendő.

Nekem ez a világ a ridegség világa, hol alap és követelmény, hogy elítéled magad, ha mondjuk hibásként vagy értékelhető, vagy olyat mondtál és tettél, ami valakinek vagy sokaknak visszatetsző – szinte bárkitől oly sokat láthatod ezt, mint mindennapi általános jelenséget. Olyanként élni itt, aki a mindennapi tendenciákat hűen nem követi rövidesen kirekesztik, de előtte alaposan elítélik. Ami nem megszokott azt támadják, és ami valakinek nem tetszetős azt szétmarcangolják.

Otthonnak sosem érezheted azt, amit nem neked találtak ki, de mégis tehetsz hozzá olyat, amire akkor az még nem képes.

Így van ez azokkal is, akik merőben mások, mint mások, és különlegességükkel újat visznek bele. A közfelfogás olyan, mint egy viharos áramlat, ami végig söpör a világon és megbélyegzi azokat, akikről nem az szól. Nem menekülhetsz a nép haragja elől, még akkor sem, ha valójában nem tettél semmi olyat, ami a másságodról és rólad szól. Ezen a Föld nevű helyen az ítélkezés mindennapi és fontos érzelmi és más jellegű cselekedet, hacsak kimész az utcára, és bármit a megszokott rend ellen teszel a közfelháborodásnak teszed ki magad. Túl sokszor nem lehetsz őszinte, mert visszatetszést válthat ki a te belső valóságod, és annyira, de annyira sokszor nem lehetsz igazi önmagad, pedig szeretnél. Az van, amit ez a világ megkövetel, vagy igényel tőled, és ha nem felelsz meg az ő véleményüknek, darabjaidra szednek szét. Manapság már könnyebben lehetsz nyitott, az online világ biztosítja ezt, de még mindig óvatosan kell bánni a belső megnyilvánulásaid milyenségeivel.

Én sem tehetném meg ezzel az írásommal vagy bármelyikkel, hogy egyszerűen leírom, ha nem lenne már számtalan hasonló ilyen, és ami átfogóan bemutat és megnyit, bármilyen érdeklődő felé.

Tudnom azt elég fura volt és az is, hogy emberként mégsem maga az ember vagyok, ámbár láthatóan és megfoghatóan igen, de Lényem egészének érzékelhetőségével már nem. Régebben magamat érzékelve kissé visszatetsző volt azonosulni önmagammal, a Lénnyel, aki összességemben és vagyok, minthogy egyszerűen emberként aposztrofáljam magam. Aztán önbeismerést alkalmazva már nem lehettem eltávolodva attól, aki alapvetően bennem szunnyad, de igazából sosem alszik. Így inkább a Lényemmel ismerkedve, számtalan önvállalást és felismerést alkalmazva megmutattam magamat-magamnak emberként is létezve.

Sokkal jobb tudni és beismerni önmagadnak Lényed valós létezési mivoltait, minthogy rejtőzve benned egyszer az erőtlenségedre omoljanak.

Az alábbi átalakított képeket egy képfelismerő A.I., vagyis egy Mesterségek Intelligencia szoftver készítette, a fenti fehér inges képem és bizonyos szöveg beírása alapján, több millió kép összegzéséből merítve, pár másodperc alatt megalkotva. Ezek az A.I. programok szöveges utasítások alapján valószínűsítenek és mérlegelnek, majd döntenek és azonnal látható eredményt adnak.

De ezek a képek nem a valóságot adják vissza, bárkiről készülhetnek hasonlóak, viszont a szemmel láthatóhoz képest sokkal jobban és láthatóbban megközelítik azt.

A több alakban való létezés, egy Lény több részben való megnyilvánulása néha ijesztő lehet, aki nem tudja felmérni ezt, és mindössze emberként rátekinteni szinte meg sem közelíti ennek valóságát. Nemcsak én, mások is, többen is, többszintű és részű létezéssel vannak itt, és jó volt személyesen megismerni és beszélgetni velük. Tudni, hogy nem vagyok a milyenségemmel egyedül kevés, de beszélni olyanokkal, akik szintén nagyon jól tudják az ily módon létező önmagukat, megnyugtató. De sokkal több volt számomra közülük az, aki elsőnek nekem mondta el, velem beszélte meg ezen dolgait, mivel nem találkozott még önmagához mérten hasonlóval, aki szintúgy hasonlókat él meg. Kellenek az ilyen megerősítések, hogy itt vagyunk, de másként, vagy inkább csak ritkán előfordulóan, és mikor szembejön valaki, aki hasonló dolgokon ment keresztül, megkönnyebbülést ad.

Nekem az első magam lényéről való meglátásaim közé tartozott az egyik lényrészemmel való közvetlen kapcsolódás, amiben az úgymond Ő erejét éreztem meg, ami hát ugye, a sajátom. Érezni az erejét valaminek, vagy inkább valakinek, amiről emberként nem tudod pontosan felmérni, hogyan is van és miféle módon létezik, de mégis tudod és érzed, hogy nem valaki más, hanem te vagy az.

Kapcsolódni ahhoz, aki vagyok, de mégis másként érzékelve kissé szokatlan, de mégis nagyon közeli érzést adó.

Az egyik legszebb érzés ebben az, hogy ugyan itt évekig egyedül voltam a tudásommal, sokáig úgy éreztem, én itt csak én vagyok, de közben mégsem voltam egyedül, mert saját magammal voltam, ami nem itt, hanem valahol máshol van, de mégis átláthatóan létezetten. A többszintű létezés emlékei sokszor bekavarnak az itt egyetlennek tűnő életbe, és átverve érezheted magad, ha valami kapcsán kiderül, simán több van belőled. Ez csak azoknak tud mindennapi lenni, akik hasonló módon érzékelik saját magukat, és ez számukra nem szól idegen dolgokról, hanem nagyon is erős megközelítést ad a létezés ugyan emberként sokszor még érthetetlen, de nagyon is emlékezhető formáinak. Mivel beszélgettem több ilyen valakivel is, akik itt emberek, és közben tudnak más jellegű létezési formáikról is, ezek a beszélgetések nekik és nekem is az emberi itteni mivoltban egy csendességet eredményezett. És mikor először volt ilyen beszélgetés, akkor jöttem rá, hogy mennyire kell ez a csend, a megnyugtatása az itteni létben önmagamnak, hogy ne érezzem úgy, idegen vagyok itt.

Még akkor sem, ha ez részben valóban így is van.

Ezek az alábbi képek pedig a fenti sárga sátras kép és az adottan hozzáírt szöveg alapján alkotódtak meg. Ez valami más jellegű megközelítési módja a történéseknek, mivel ekkor is ült velem szembe valaki, épp látásban érzékeltem az életét.

A többszintű létezéssel kapcsolatos meglátásaimban sokat segített, ahogy más, elég komoly szintű spirituális jó barátokkal osztottam meg ezeket a megismeréseimet, és számukra semmi különös nem volt benne, csak egy dolog, ami kiderült és mindössze fel kell fedezni. Nagyon fontosak tudnak lenni ezek a felfedezések, a másokkal való közös vagy új felismerések, hogy az oly sok éven át nyíltan nem kezelhetett dolog önmaga csendjével kerülhessen felszínre. És közben elítélést nem kapva nem vív ki magával támadást, sem hihetetlenséget, még az emberi létben sem, hanem nyugodtan szólhat bármiről, mert a másikaknak is hasonló, vagy esetleg még különlegesebb sztorijuk van.

Kell, hogy mindig legyen valaki, akivel az őszinte saját magad oszthatod meg, hogy ne érezd magad börtönbe zárva, mindössze azzal, aki te valójában vagy.

Az önmagad végeláthatatlan rejtegetése idővel feszültséget generál, robbanásig visszatartva, és a sok ki nem mondott belső viszály önmagunkkal önártásba mehet át. Ebben a legjobb, ha van egy Kedves, egy Szerelemtárs-kapcsolat, amiben nincs szükség megjátszásra, felszínes viselkedésre, hanem nyíltan lehetsz őszinte, bárki is vagy, bármilyen furcsaság is történt veled, vagy van benned. Az is kiváltképp jó, ha a családban ebben támogatást kapsz, nem ellenzik, amit te valóságnak tartasz, ami számodra fontos, ami neked jó, hanem részt is vesznek ebben, a magad Lényét velük a sajátjukként érezve.

Nekem nem így volt. Bár ellenségeskedést nem kaptam, de valódi támogatottságot sem. Mert a családomban történtek furcsaságok, mint magától bekapcsolt a tévé éjjel, vagy megszólalt éjjel a sípoló kacsa, vagy elállt a szél hirtelen a családi temetésen, vagy másik családi temetésen meg csak úgy vihar támadt a semmiből. Ezek számomra nem csodák voltak, égi jelek, hanem inkább megismerésre váró sablonos jelenségek, melyek valahogy működnek, valami módon érvényesülnek és megjelennek. Érdekes dolgok ezek, de nekem csak egy bizonyos része a valóságnak, melytől nem idegenkedtem vagy rettegtem, hanem inkább erősen érdekelt. Erre persze még rátett a velem való történések még nagyobb sokrétűsége, az éjjeli valós álmok tényei, vagy olyan dolgok meglátásai, melyek akár a köznyelven hívott jövőnek a ténye volt. Több ilyen is volt, amikor azok, akik velem beszélgettek mondták el később, hogy úgy lett, ahogy mondtam. De ez nem jelent jóslást, sem jövőbelátást, hanem sokkal inkább egy jelen érzékelését, ami a jövőnek nevezett jelenben valósult meg.

Akitől távol áll az ember, de mégis részese, és sokkal közelebbi mindaz, ami nem ember, és minden olyan, ami nem földi megközelítésű, sokkal messzebbre lát majd a létezésben.

Nekem kifejezett saját tudásom nincsen, hozzám szegődött Tudás-om van, és más milliós nagyságrendű Létezők tudásával való tudás-egybekapcsolódás, ami által válik láthatóvá mindaz, ami túlmutat az emberen, és rálát arra, ami bennem sem ember, hanem valami más, akár valami jobb vagy szebb, vagy fényesebb, de semmiképp nem elhanyagolható és félretehető. A létezés egy fontos részegységének alkalmazása, még akkor is, ha nehéz ezt itt valósággá tenni.

De nem mondhatok le róla, a tudásomról, mert a tudásom is én vagyok, mint bármi, ami én vagyok. Magamról mondanék le ezzel, amit nemhogy nem teszek, hanem alapvetően nem is tudok.

/Bogdola Róbert/