Itteni születésem óta sok fajta más jellegű érzékeléssel érzem át ezt a világot, mint ahogy nagy összességében felmutatják, vagy ahogy általánosan felmutatódik. Ahogy maga a világ mutatja magát az sokkal több, mint ahogy maga az ember akarja látni, és túl sok ember hihető hangzatosságát követve az egyéni, és sokszor a sokkal teljesebb meglátás közben elveszik. Támpontja lehet bárki más a sajátunknak, de mérvadója és vakon követhetője semmiképpen sem.

Így történt ez velem a gyerekkorom évei után, hogy a magammal hozott önmagam kezdet elhalványulni, de a valóságról tudott tudás ezt valahogy mégsem engedte. Meg kellett harcolnom a számomra megismert világgal a saját meglátásaimért, közben elszenvedni ennek sajátságát, hogy szavakkal lehet némileg a merőben mást átadni, de érzésben megmutatni már kevésbé, pedig abban van a lényeg.

A túl sok tudás elveszhet, ha valaki nem talál Tudástársakat hozzá, és fokozatosan kikophat belőle, ha valaki saját magát nem tartja hozzá mérvadónak.

Ebben nekem sokat segített a makacsságom, hogy nem engedte el a belső tudásom felé való kapaszkodást, az abba való valódiságot tényként megmutatva. De ez túl sok egyedüllétet eredményezett.

A fiatalkori barátaim nem feltétlenül voltak túlzottan spirituálisak, ámbár nem voltak ellene, megbékéltek azzal, hogy én ilyen vagyok. A családom és a hozzám legközelebb állóknak nem volt titok az ez irányú megnyilvánulásaim sorozata, de mivel jóval más módon közelítették meg ezeket a dolgokat, így valódi közös hangra nem találtam velük.

A családom még csak-csak megbékélt azzal, hogy már gyerekként a láthatatlan világ érdekelt, a szellemek és a csillagvilágból érkezettek. De mivel akkoriban még nem volt internet a szélesebb látókörű rátekintés nem volt lehetséges. Az évek során a  Kedveseimmel valós álmokról, mágiáról, szellemekről, elhunyt szeretteink tovább létezéséről vagy hasonló nem látható dolgokról beszélgettünk. De a túl sok spiritualitás olyan közegben, ahol a földiség földhöz-ragadottsága nagyobb lényeget képvisel, ott az ilyen spirituális dolgok folyamatos hangoztatása terhessé válik. Így az én életem is inkább mások, a hozzám hasonlók felé irányult.

Az úgynevezett Kézrátételes Gyógyítás fiatalabb koromban elterjedt volt, és az ez irányú tanfolyamok jó kiindulások voltak önmagam felé, és megismertetett hozzám hasonlókkal, akik, ha nem is ennyire belemélyülten, mint én, de részesei voltak ennek a kissé más világnak. 20-21 évesen a Reiki három tanfolyama, amit elvégeztem jó hatással volt rám, és az Arolo két szintje is. Ezek ráhatása jó volt kiindulópontnak, de önmagam fejlődését és valódiságát nem adta meg. Éreztem, hogy bennem sokkal több van, mint amit ezek a tanfolyamok nyújtani tudnak. De persze, ettől függetlenül jártam kezelni és átadtam belőlük másoknak gyógyítást. Az öt tanfolyam elvégzése magamhoz viszont nem hozott közelebb csak megkarcolta a felszínt. Így azóta sem sem végeztem el többet.

A saját tudásom átadásának ideje alatt jó érzés volt ott lenni, ahol valamelyest értenek, és közben találkoztam néhány olyan valakivel, akikkel a magam valódiságával is tudtam társalogni.

Ahogy egyszer mondták nekem: „Robi, téged háromszor kell meghallgatni, hogy egyszer megértsünk!”

Nagyon nehéz tud lenni az a súlyos szikla, amit magadnak, egyedül kell megtartanod.

Ahogy 20 évesen a tánciskola elkezdődött és olyanok kapcsolódtak hozzá, akik szintén spirituális érdeklődésűek, lehetőséget adott a saját spiritualitásommal való segítségre. A tudást már előtte a családban megmutattam, gyakoroltam rajtuk, de mégsem ugyanaz, mint teljesen idegeneken alkalmazni. Így nagyon sok érdekes történet született… Például, hogy a táncos anyuka férje az én kezelés hatásomra miért vágta le a szakállát 10 év után, mikor ő ott sem volt közben, mégis hatással volt rá. Vagy egy szó, ami miatt valaki, akit ez felismerésre késztetett, mindössze három hónapra táncra jelentkezett hozzám, de valójában csak a felismerésért jött. Vagy hogyan lett egy zöld használt autóm, ami az első autóm volt, és egy utcai látomásban megláttam.

Ezeket és ilyen jellegű a történeteket mesélek el, amit itt a weboldalamon a blog írások és videók között találsz meg.

Sokuknak lehetnek olyan megérzései, amiről biztosan nem tudja, hogy igaz-e, ezért sokszor elveti, mint valós meglátást. Az elején velem is így volt, hogy nem tudtam mire vélni a másokba való belelátásomat, mások számomra való átérzékelését. De aztán erőteljes figyelmet fordítottam rá, és évek alatt pontosabbá téve kialakítottam magamban. Persze sok gyakorlása kellett ezeknek a dolgoknak a felismeréseihez, de nem feltétlenül annak, hogy működik-e vagy sem, hanem annak, hogy itt, ezen a Föld nevű helyen hogyan lehet alkalmazni. Folyamatosan alakult ki az, hogy miként és pontosan mi működik, látható-e esetleg mondjuk a jövő, felmérhető-e egy előző vagy párhuzamos életek valósága, vagy csak szimplán érzem valaki milyenségét, érzelmi belső lényét.

Szerettem tudni az életem során azt, amit más nem mond ki, és érdekes volt látni, ahogy közszereplők mennyire megjátsszák magukat, mennyire az emberek által igényelt látszatokat mutatják be.

Teljesen rendben van az, hogy annyira sokan szerepeltetik magukat a mindennapokban, olyan módon adják elő önmagukat, ahogy vagy a főnökük, a párjuk, vagy, ahogy a világ akarja látni őket. Ezért az emberek úton-útfélen nemcsak egy tévészereplésben, hanem a sarki boltban is eljátsszák egy olyan magukat, ahogy a nagy többséget érdekli, vagy egy módosulatot, amire a világ berendezkedett. Mert ha nem ezt tennék, nem lehetnének népszerűek.

Csak úgy lehet a tömegekhez szólni, ahogy a tömeg akarja hallani, és minden másban, ha egyéni, sajátságos önmagad vagy, az max csak neked jó, de mást rajtad kívül nem biztos, hogy érdekel.

Ezért azt hangoztatni, hogy légy önmagad nem helytálló. Aki az-az önmaga akar lenni, ami másoknak visszatetsző, egy ilyen világban, ahol az elítélés oly erős, nem teheti meg. Vagy, ha mégis megteszi ezt, könnyen magára marad.

Én egy olyan világban akartam önmagam lenni, ami nem tud vele mit kezdeni. A családom a mai napig nem tudja, pontosan mivel és hogyan is foglalkozom. Nem azért, mert nem értik, hanem azért, mert nem érzik.

Egy másik emberbe való beleérzékelést, egy előző vagy másik életbe való belelátást, vagy egy másik világ létezéseibe való átlényegültség állapotát csak az tudhatja, aki ugyanúgy, de legalább hasonlóan részt tud venni benne.

Nem hinni kell a más valaki tudásában, hanem tudni azt. Hinni abban lehet, amit nem tudunk, ezért hisszük.

A sok év alatt a saját tudásom gyakorlásához kaptam másoktól is segítséget, támpontokat vagy belelátást, de az előtte levő évek ebből a szempontból nagyon nehezen teltek. Magam sem ismerve, itt hogyan tudom kiélni belőlem a saját tudásomat, nagymértékben megnehezítette a megvalósítását. Túl sok év kellett hozzá, hogy kétségek nélkül elmondhassam magamról, „tisztánlátással rendelkezem”. És mikor egy ingyenes rendezvényen oda jött hozzám valaki, és megkérdezte tőlem, hogy „én Tisztánlátó vagyok-e”, akkor azt tudtam válaszolni, már biztosan tudva, hogy „igen”. És amikor azt válaszolta vissza, hogy „Szerintem nem!”, akkor a válaszom az volt, hogy: – „Igen”!

– De hát azt írtad ki, hogy az vagy???”

És én a belső, a tudásomat már alaposan megismert nyugalmammal azt válaszoltam:

– „A te életedben biztos nem, de az enyémben és másokéban igen!”

Szükségem volt arra, hogy gyakoroljam önmagamat, amit tudok és amit képviselek. A felhalmozott korábbi bizonytalanságok ereje sokszor támadott meg önmagával. A családban oly sokszor elhangzott mondatok voltak, hogy „Már megint túl okos vagy!”, vagy a másik, hogy „Nem kell annyit filozofálni!”. Ezek, a rólam való meglátások nagyban sárba tiporták az önbecsülésemet és elbizonytalanítottak abban, hogy önmagammal, aki vagyok, jó úton járok. Mert az én utamat az én módomon akartam járni, ahogy én látom és érzékelem a dolgokat, nem pedig másoktól hallani, hogy mit és hogyan kell tennem, mert az úgy jó, sehogysem másként.

Valami mássága nem feltétlenül rossz vagy jó, de újdonsága lehet annak a világnak, ami még nem kész rá.

Sokat kellett keresnem a bennem levő tudás megvalósítható mikéntjeit, hogy olyan formába öntsem, ami mások számára is felfogható.

– Ha úgy segítesz másoknak, ahogy ők igénylik, előbb utóbb szeretni fognak.

– Ha azt és úgy adod másoknak, amivel tudnak mit kezdeni, építőleg hatsz rájuk.

– De ha azt az igazságot teszed és mondod, amit megtudni még nem alkalmasak, hamar idegenné és rosszá válsz a szemükben.

Nagyon sok évbe tellett megtudnom, hogyha őszintén akarom elmondani, amit valaki létezéséről pont akkor érzek, amikor belekérdez, mit tudhat és mit nem tudhat aktuálisan belőle. De ez nem egy emberi részemmel való vélemény-szabályozás volt, hanem valami olyan részeseként tettem, ami tőlem függetlenül, de az ittlévő velem-el együtt van.

A tudásom gyakorlása közben arra a tudásra jöttem rá, hogy egy olyan tudásom van, ami tudáshoz, tudásokhoz-tudással fér hozzá, nem pedig kifejezetten a sajátom. Egy Tudás, amit itt működtetni tudok és olyan része is van, ami mások tudásához fér hozzá; majd mások tudás szintén mások tudásához fér hozzá… és így tovább. Persze véges módon, ami emberként érzékelhető is azzal, hogy maga az ember a korlátja túl sok mindenhez való hozzáférésnek. Fiatal koromban a végtelen makacsságommal, nem nagyon egyeztem bele abba, hogy mások – nem feltétlenül emberek – olyan jól tudnának az én dolgaimról bármit is. Ezért nem sokat adtam a belülre sugallt érzéseiknek, amik kapcsán velem társalogtak.

Pedig egy érzelmi kommunikáció túl mutat akár világokon át is.

A megismert és felismert érzések útmutatásai bennem sok-sok dacossággal találkoztak, és nem igazán tartottam mérvadónak iránymutatásaikat: nehogy már megmondja nekem bárki is, mi a jó nekem! De aztán átadtam magam, a saját Lényem úgymond használatra, és közben olyan világokat tártak fel előttem az iránymutatásaikkal, ami e nélkül, sima emberként  nem jöhetett volna létre. Persze számtalan bizonyítás előzte meg, hogy tényleg úgy van, ahogy érzékeltetik ezeket velem.

Ennek kapcsán jöttem rá, hogy amennyire egyedül vagyok itt önmagammal, annyira nem vagyok az. Megismertem saját magam sokszorozódását, ami nem láthatóan, de nagyon is érzékelhetően létezik. Nem egy megfogható, itteni szóval élve fizikai megnyilvánulás – ami akár más létezésekben lehet az is -, hanem sokkal inkább egy biztos érzés, egy magabiztos érzékelés, ami sokkal több, mint amit a szem lát bármiből, bárhogyan is.

Az érzelmi tény is tény, de csak annak, aki közben átéli!

Az érzékelt valóság sokszor sokkal jobban érződik valósnak, mint a látható és fogható fizikaiság, és oda visz innen tovább, ami akár másoknak is megmutatható mivoltában létezik. Valaki előző élete, amiből mondjuk, ez az élete folytatódik tovább, vagy erősen meghatározza ezt, bizonyos állapotokban nekem és a másiknak is átérzékelhető lehet. Ehhez tudni kell azt és alkalmazni azt a tudást, ami mutatni tud, és azt, ami ehhez a mutatáshoz, átéléshez visz el. De túl sokszor jobb nem tudni bizonyos valóságokat, főleg akkor, ha véleményünk van rólunk, és hiszünk önmagunkról valamit valami elképzeltségben, valami fölállított tetszetős képben, nem pedig a valóságunkat, ami lényünk egészét adja – és ezt tényként és békével kezeljük.

Más Létezőkkel való tudáskapcsolódásokban számtalan olyan dolgot tudtam meg, ami számomra máshol nem volt fellelhető.

Ugyan elvégeztem néhány kézrátételes gyógyítás tanfolyamot, de elég kevés alkalmazás után már nem használtam őket, mert közben rájöttem a sajátomra, ami belőlem eredően és működtethetően van most is.

A 40 éves korom előtti éveimben nagyon sokszor éreztem az átalakításomat, a formáltatódásomat, ami nem valami tanulásáról szól, hanem sokkal inkább az „alkalmasságra tételről”. Egyszerűen csak a mindennapokban lévő, szinte bármikor előbukkanó átalakításaimat éreztem: olyan érzés volt ez, mintha valami formálódna bennem, valami, ami engem alakít át, és ez sokszor testi szédülésben, máskor pár perc alatt levő hirtelen feltöltődésben mutatkozott meg. Sokszor éreztem azt, hogy lezajlik egy ilyen, és utána teljesen más vagyok. Éjszaka is volt nagyon sokszor, éjjel 3 óra körüli felébredésekkel, amikor semmi másra, csak például színekre emlékszem, abból is csak néhányra.

De volt olyan is, hogy mentem az utcán, a járdán, sehol senki, egy kocsi se jön-megy, de én narancs illatot érzek, csak ott azon a ponton. Ha kicsit arrébb mentem már nem volt narancsillat, és vissza és ismét – eléggé fura volt. Persze se narancs, de még csak szemetes sem volt a közelben, amiben narancs lehetett volna. Ezek olyan érzékelésekre mutattak rá, ami túlontúl szokatlan volt itt emberként.

Mikor autóval mentem, többször éreztem azt, hogy átmegyek valamin, valami energia falon, ami nem látszik, de ott van, és visszanézve is érzékeltem ugyanott a helyét. De konkrétan Tápiószentmártonon, az Atilla dombon kitapinthatóan érzékelhető az a körben levő energia, vagy valami, aminek van egy pontja, ahol bemész, és kimész belőle – és ez kerek alakzatban van körülötte. Ezt direkt másokkal együtt is megnéztem, hogy én is jól érzékelem-e – és persze igen.

Dobogókőn, mikor egyedül bolyongtam az erdőben, egy nem látható nő jött oda hozzám, és kérte, menjek vele. Nem látszott, de éreztem, hogy ott van, és némileg az alakját is érezni tudtam, vagy érzékeléssel látni. Elmentem utána, de semmi olyan számomra mérvadó dolgot nem tudtam meg, ami miatt követnem kellett, de mindenesetre érdekes volt, hogy tudom, ott van, de mégsem látszik; mint egy szellem, de mégsem az, hanem valahol létezően van.

Sok ilyen érzékelésnek mondható belelátásom volt olyan dolgokba, melyeknek semmi, látszatra valóságalapja nem volt. És ilyenek voltak a saját, úgymond energia kezeléseim is: nem tudtam, mit is tudok valójában, de kipróbálva olyan dolgok törtek felszínre, ami a másoktól való visszajelzésekből egyből azt mutatták, hogy valami igen komoly dolog, ami nálam van. Mert aztán időközben rájöttem, hogy ez nem kifejezetten az én tudásom, hanem olyan tudás, ami erős és brutálisan megterhelő, és nálam tud lenni. Tehát egy Tudás, ami rám van bízva, vagy inkább ránk.

A tisztánlátás egy része ennek a tudásnak, nem az egésze, és egy bizonyosságot adott nekem, hogy belelátok másokba, teljesen idegenekbe, akár az utcán valakire ráhangolódva, csak pár másodpercig elhaladva mellette.

Tudni olyat, ami van, de nem látszik, azt mutatja meg, hogy szinte bármi sokkal több annál, mint amire elsőnek véljük.

És ez így van az emberekkel is: annyi minden van beléjük ivódva, annyi mindent hordoznak és nem is tudnak róla, fogalmuk sincs, mi határozza meg őket. A beszélgetések kapcsán sok ilyen érdekes esetem volt…

• Nem tudta valaki, hogy azért ázott be többször is már több háza, amiben lakott, mert előző életben elsüllyedt egy hajóval.

• Nem tudta valaki, hogy azért nincs boldog kapcsolata, és idősebben már gyermeke, mert egyik életében vitte a kislányát autóval és nekiütköztek a fának: a kislánya meghalt, ő nem.

• Nem tudta valaki, hogy azért van gondja az anyasággal, mert egy másik életében egy szertartásra odaadta a önszántából a csecsemőjét, amit végignézett, ahogy feláldozzák.

Sok-sok ilyen esetet tudod említeni, amikor valaki semmit sem tud, csak válaszokat akar: már nem hisz, nem remél, hanem átlátni akar, tudni és nem áltatni magát tovább. Az ilyen esetek, amiben már tudásérettség van, sosem voltak egyoldalúak, nem elhangzó szavak tették ezeket hihetővé, hanem közösen kialakított állapot közös meglátásai tették valóssá. Aki nem akar a lélekfájdalmaitól sírni, egy ideig meglehet, nem is fog, mert némileg ez szabályozható. De a kitörő, mélyből feltörő, hirtelen elviselhetetlen fájdalmainak fájdalom-zokogását már nem tudja szabályozni: jön az állapot, amibe belemerült, elég egy mondat és bumm! Csak úgy szinte a semmiből. Ekkor vége az esetleges álcamosolynak, viselkedéskultúrának, akár rendezvényen, mások szeme láttára, számtalan emberrel körülvéve is történik ez.

Az ilyen helyzetek mutattak rá a nálam levő tudás komolyságára.

Vinni valami lelkileg olyat, ami a határaidat súrolja, elviselhetetlenné teheti a mindennapjaidat. De tudni, hogy annak felelőse a legjobb, ha te vagy, elismertté és felszínre hozottá teszi benned.

Az ilyen jellegű kezelések, melyek által mélyben lakozó fájdalmak törtek elő, brutálisan kimerítőek voltak, nemcsak a Kezelt érzelmi részéről, hanem nekem is. Átélni valakinek egy másik életes halálát tudja csak azt számomra átláthatóvá és megérthetővé tenni, és csak így tudtam olyat adni ebben valakinek amire valójában, csak neki, és pont akkor volt szüksége. Ehhez részt kellett vennem az ő létezésében, azzá kellett válnom, ami akkor ott ő volt, mert csak így tudtam azonosulni az adott helyzettel és azt adni, ami akkor a leghelyénvalóbb számára. Olyan is volt, amikor valaki szinte ezer éves fájdalmát üvöltötte ki magából egy visszhangzó teremben, ahol kezeltem őt, miközben a másik helységben is voltak és az egészet hallhatták, ami perceken keresztül tartott. Nem volt rosszul, semmi testi baja nem volt, egyszerűen kiömlött ott és akkor a kezelés alatt az a rengeteg szenvedése, amit életeken át létezve hordozott magával.

Számomra ezek az évek során megerősítések voltak, felismerések önmagamról, és a mai napig mutatnak egy támpontot, amit saját magam által létrehozható dolgokhoz mérek.

Aztán idővel megismertem olyan valakit is, akivel közösen láttuk, érzékeltük ugyanazt, szinte ugyanúgy – jó volt valakivel egy irányba nézni, közös látásokban ismerkedni a tudásom milyenségeivel. És ez erőteljes megerősítése volt annak, hogy nagyon is valós, ami bennem akárhogyan is, de zajlik, és hogy azoknak hiába akarom bárhogyan is tálalni mindezt, akik nem tudnak vele mit kezdeni.

Évekig kerestem valakit, akivel együtt tudok spiritualizálni, azaz együtt kezelni és látásokat csinálni. Túl sok idő is telt el közben… De aztán megismertem olyanokat, kettőt is, akik nemhogy tisztán látnak, különböző energia kezeléseket tudnak, hanem velük közösen egy olyan tudást tudunk megalkotni, ami semelyikünknek sem megy külön-külön. Ez számomra egy új fejezetet nyitott meg, és olyan tudáskapukat tárt szélesre, amivel még mindhármunknak ismerkednie kellett. De muszáj volt, hogy ilyen erőteljes és változatos tudásmódokkal is tisztában legyek.

Ahogy az ittlétem során különböző, a Lényemben levő átalakulásokon mentem át, úgy csiszolódott közben a tudásalkalmazásom is. Ez nem feltétlenül arról szólt, hogy meghatározhatóan tudom mi is történik pontosan velem, hanem inkább egy olyan állapot-összesség, ami nemcsak arról szól, hogy köznyelven mondva tanulok és fejlődök, hanem arra teszem magam alkalmassá, hogy egyáltalán itt legyek. Mert ahhoz, hogy itt tudjak lenni, beleilleszkedés kell, elvegyülés oly módon, hogy nagyon vészesen nem lógok ki a sorból, és arra teszem magam alkalmassá, hogy a túlzott másságom valahogy megnyilvánulhasson: olyanná tenni a bennem lévő dolgokat, ami érthetővé és elérhetővé, legalább kicsit átláthatóvá teszi ezt mások számára is. Megérezni azt, hogy mások mivel és hogyan tudnak mit kezdeni egy kihívás annak, aki olyat tesz le az asztalra, amiről mások azt sem tudják, hogy ott van az asztalon.

Nehéz azt kínálni, amihez még nem fejlődött ki a kereslet!

Sokan hoztak létre olyan dolgokat, amire még nem volt kész a világ, ezért nem tudták belepréselni se az akkori világba, se mások saját világába. Mint ha egy okostelefont vinnél a 80-as évekbe: a telefon szuper, rengeteg mindenre jó, de nincsen internet, amivel használható lenne. És ráadásul még le is hülyéznek azért, mert nem tudod nekik megmutatni a benne levő potenciált.

Olyat tudni, ami neked könnyedén elérhető, számodra mindennapi, de másoknak idegenkedésre ad okot, és mindaddig nem tesznek vele semmit, míg a világ alapjaiban nem zárkózik fel hozzá.

Van olyan létezés máshol, ahol nincs a szeretetnél kevesebb szintű érzelem, és ennél alább senki sem mehet, ahol a szerelem mindenki felé megnyilvánultan van léteztetve, és csak például a vonzalom teszi számukra a valaki felé való szerelem és szerelem különbséget. Számomra szeretni nem egy nagy dolog, semmi különleges nincsen benne, és a szerelem, mint mérvadó érzelem is a Lényem érzelmi alapjaihoz van közel. Tudni arról, hogy ilyen világok vannak, emlékezni arra, honnan jöttem, megcsorbítja az itteni minden olyan elérhető érzelmet, ami másoknak fantasztikum, de nekem alap.

Nehéz abban nagyot alkotni, amiben nincs meg akkor még a kellő alkalmasság, és meglehet, évek és életek telnek el, míg ez kialakul. Már ha egyáltalán, ez az itteni jelennek tűnő létezésállapot egyáltalán biztosíthatja ezt. Mert az olyan létezés, ahol a léteztetők nem tudnak önmaguk és mások nem ellenségei lenni, mert ezt ismerik, ehhez szoktak hozzá, ott az irány a mélység, ahol mindig és mindig csak lejjebb van. És én nem lepődnék meg, ha eljön az a nap, az a hosszú pillanat, amikor már nincsen lejjebb, már nincsen tovább, csak a végletes befejezés marad…

Viszont én megtartottam azt a tanácsomat, amit saját magamnak mondtam felnőttként 13 éves koromba visszamenve, magammal a valóságban szemben állva és érinthetően létezve:

– „Szeresd az embereket, bármilyenek is!”

/Bogdola Róbert/