Ébredés
A naplementét követő sötétség hozza
el a hajnal, ébredő szépségét.
Színekbe pompázott látványvilágot látni egy bármeddig is tartó „felszabadultságban”, a felmutatott világot megkapóan csodálatos meglátásokban mutatja meg. A felmért tény-lehetőségek hite sokszor vadul próbálja álcázni a „valóság” gyökerét, de valóság-érvénytelenségével nem éri el célját, de a „tények“ nem csak szimbolikus önmaga még így is „megnyugtatást” hajt ki magából a további életutunkon.
Az „örök naplementét” önmagunknak kívánva a látszatvilágával fogja álcázni a lenyugvó Napból létrejövő sötétség hajnali újjászületését. Az „ébredés” tovatűnő álomszerű képpel viszi végig az éjszakát, hogy az így megnyugodott lelkünk ne tudjon kilépni belőle, s részt vegyen benne akkor is, ha az már túl nehéz lenne számára.
De ahogy a „hajnal” bontogatja szirmait, úgy születik meg az „átlátás” szépsége, s kitárulkozott felé fordulással kelti életre a „megértést”. Mindebből nem kihagyható az a jellemvonás, az a mérvadó hozzáállás, ami meghatározója a fejlődésnek, és amit akarattal is csak időszakosan lehet elnyomni. A „megmutatott világ” újjászületésének hajnala átformálóan hat a lényre, ki előtte sötét éjben bolyongva kereste belőle a kiutat. Az útvesztőnek tűnő éjjelben a „fejlődésre való igény” fénye mutathatja meg azt az utat, melyben ott van minden, ami egy éltetően fontos elemként a lélek szívének dobbanásait adja, a szirmainak a színekben pompázó fejlődés-virágjaihoz, és ezek megéléseihez.
/Bogdola Róbert/
#aranymondatok