Egyediségünk végtelen számú változatának az egyéni megjelenítői vagyunk, átlagos és átlagos nélküli létben is megmásíthatatlanul. Az „egyediség” valamiben kimagaslót eredményez, bármilyen is az egyszeri, mégis fellelhetetlenül pontos azonossága ebben. Az elismert „másság” nem igényel változtatást; meghajlással nem üldözi a felette ítélkezőt; nem kér táplálékot mások szeretet darabkáiból, önmaga válik méltó utódává. Felismerni a súlyos vádak követeléséből, és a változtatások elvárásaiból a saját lényének támadásait önmaga felé, kiemelkedetté teszi egy mások által elfogadott társadalmi normalitás megfelelésének a lehetséges gyötrelmeiből.
Aki mindössze vágyottan járja a jelent, elveszett jövőt dédelget az ebbe beleilleszkedésének oltárán: elfeledi így mindazt a „tényt”, aki sosem mondott fogadalmat, mely az “Egész-hez” kapcsolódó megértéseinek önvalójából kerülne elő. Elkalauzolva így önmagát egy „félrevezető idegenként” a halott világok megértés nélküli „otthonnak” nevezett helyeire, elbújtatott lényét hangoztatva, s belépve oda elveszítheti mindazt, ami a sajátságának építője.
Lemondani nem lehet, még meghazudtolva sem semmi olyanról, ami kiléptet annak a belső valós igazságából, akik különlegességünkben vagyunk. Nem vagyunk mások, ugyanolyanok csak másként, így szavunk is igaz, mikor „egyetlenségünket” hangoztatjuk.
/Bogdola Róbert/
#aranymondatok
