Szívölelés

Elhidegedett világunkban elhivatottsággal vagyunk a szerelem megélése felé: szeretnénk belőle minél több időt megélni és csendes lélekbékességgel lenni benne. A kifakult érzelmeink miatt a belső-szépséggel telt érzelmi igényeink nagyra nőnek, mikor a világban sok magány után egy valódi Lélektársra lelünk. Ilyenkor elnyomottá válnak más, addig jelentőséget adó érzéseink, és színekben pompázónak látjuk a „Mindenség” minden részét. Nem kell már kérni, hogy örömünkkel átitassunk minden szomorúságot, szívünk melegével könnyeket szárítsunk fel, mert már bennünk van a boldogság ragyogó mivolta, ami az érzelmi világunkból ilyenkor minden fájó ridegséget felolvaszt. Az elmúlt őszt egyből nyár követi, a fák színesen szürke virágokba borítják önmagukat, és a korán lenyugvó nap is kellemesen melegít. Megszűnik a sötétség „szépség-hangulat” nélküli érintése, és az éj varázsa romantikus hajnallá alakul át. Összebújva vagyunk az élet külön levő mindennapjaiban is, s egyben léteznek bent a szívek, egy-ritmusban hallható lélek dallamaikban. Nincs már súlyos sóhaj, kihalt a fájdalom suttogó szava, elhalkult hangon szólító keserűség néma sikolya veszik bele a távoli messzeségbe.

Mikor szerelmes vagy, úgy valóban igazán, a lelkedből tiszta szívű álomképpel ébredve érint meg belülről a másik léte, és a felhangzott érzelmi szavaid és tetteid szívedből a szívébe érnek át, együtt megtöltve egymás közös „szerelem-varázsát”.

/Bogdola Róbert/

#aranymondatok