Mélységesen elmerülhetünk szomorúságunk mély mocsarába, akár hosszú éveken át sem kikecmeregve onnan. Mindez ráteszi hatásait bármiféle dolgunkra, megbélyegzi mindazt, amiben boldogok is lehetnénk. Ezek a hatások elválasztanak a jóságtól, fájdalmas utat belevésve magunk előtt. Kell, hogy legyen, ami fontosabb szomorúságunknál, valami, ami jelentősebb számunkra, ami ezt átfényezi és legszebbségünké alakítja át. Mert eljöhet az a pont, az a pillanat, amikor összerogyva a nagy teher alatt, végleg befejezzük.