Útmutatás az életben

Ahogy éljük az életünket, sokszor kerülünk az életutunkon utunk vesztőihez, melyek útvesztői nem adnak biztos támpontot nekünk. Nem tudjuk felmérni, merre is haladjunk, miként folytassuk, hogyan tovább. Ahogy eltévelygünk ezen időszakjainkban, és próbáljuk a szerintünk helyes medrébe terelni dolgainkat, úgy tűnik el mögöttünk az addig biztosnak vélt múltunk. Nem kerül elénk semmi olyan, ami ne abból eredne, ahonnan jöttünk, akik és ahogyan voltunk. Az utunk mutatása számtalan okból eredően ad ekkor bizonytalan állapotot nekünk. Nem tudjuk, honnan jöttünk, hol tartunk, és hova mennénk biztosan, ha tudnánk, mi a jó nekünk.

Elfedni azt, ahonnan érkezve voltunk számunkra-nekünk, egy minden összefoglaló mérföldkövünk, ami az akkori helyzetünkre mutat rá. Ennek részletei lehetnek okai annak, ahogyan épp kiutat nem találunk életutunk bizonytalan szakaszából. Egy jól felmért múlt támpontja lehet annak, miként folytassuk jövőnket; honnan-hova akarunk jutni, merre legyen a biztos „tovább”.

Ha elfelejtjük, ahonnan jöttünk, amiből lettünk, nem tudjuk biztosan felmérni, hova is tartsunk.

A túl sok elfeledés terelheti kiszáradt mederbe addig éltető Élet-folyónkat.

Fontos tudnunk, miből származunk, honnan lettünk, akik most vagyunk, és hogy kik szeretnénk lenni a megismert önmagunkból. Mert eljöhet olyan idő is, hogyha nem tudjuk, miből is származunk, mások saját hitét követve fogjuk elásni önmagunkat, eltemetni saját önvalónkat, mert mások útja oly kecsegtetőnek tűnik számunkra. Nem tudjuk kik legyünk, miért legyünk azok, akik legyünk, a jövőnk egy „kétség”, ami ködös felhőkkel áztatja jelenünk. Ekkor új utakat kereshetünk, ami nem illeszkedik az igaz önvalónkhoz, de mivel nem tudjuk, mi a sajátunk, mi vagyunk mi, mikor magunk vagyunk, el fogjuk kerülni a legjobb jósággal telíthető életutunk. Nem tudjuk felmérni, felismerni, mit is tegyünk valójában, és ezért inkább hiszünk azoknak, akik azt mondják, őket kell követnünk. Meghasonulva lehetünk egy ilyen állapotban azzal, amiről tán sokat nem tudunk, de annál többet hiszünk. Hinni kell – mondjuk -, mert nincs bizonyosságunk bennünk.

A bizonytalanság ködébe burkolva eltévelyedetté válik bennünk az igazság éles körvonalának lekövezett útja.

Felébredni abból, ami egy homályos álom, csakis belső útmutatásunkkal lehet. Meglátni belül azt, ami nekünk a legjobb, amit a leghelyénvalóbb akkor tennünk, és mások ennek megerősítői lehetnek, de nem hitükkel való megmondói!

Ahogy átölel minket a múltunk önmaga, és a jelenünk valósága, úgy tárul fel előttünk jövőnk körvonala. Már nem üldöz minket vélekedéseink hada, hanem nagyon is tudjuk, merre van tovább. Megkérdezhetünk másokat, felismertethetjük belőlünk kiindulva mindazt, ami erősen a miénk, és ami minket belőlünk épít fel. Hagyjuk ekkor, hogy lássák, kik is vagyunk, mi a Lényünk valósága. Mutassuk meg számukra, mit hordozunk akár évezredek óta, miből épül fel jelenünk, hogy láthassanak, hogy a legjobb módon tudjanak minket, és abban adjanak útmutatást, amit belőlünk olvastak ki.

A sok hittel és vélekedéssel megágyazott álom reményt keltő ugyan, de sosem épülhet egy tudásosság egyértelműen ismert valóság-talajára.

Nem jó, ha hagyjuk magunkat eltévelyíteni, de fontos, hogy hallgassuk meg mindazokat, akik hozzá tudnak tenni, ahhoz, amit már tudunk az utunkról, de még nem ismertünk fel biztosan, hogy pontosan hogyan és merre van a sajátunk.

/Bogdola Róbert/

#aranymondatok