A halálfélelem békéje

Megosztotta

2022.11.16.

Be 2022.08.30.

Mindannyiunk életében eljön az a pont, amikor testünk nem működik tovább. A sokat használt testünk belefárad az általunk biztosított létbe, és feladja éledben levő mivoltát. Ez az állapot sokféleképpen jöhet persze létre, de elkerülhetetlenségébe születésünkkor beleegyeztünk.

A halálnak van egy félelme, a „halálfélelem”, ami erős érzelemként határoz meg minket: tudatunk minket mentő technikájával, szemünk, agyunk, elménk, fülünk és bármilyen érzékszervünkkel védjük az életben maradásunk. A testünk anélkül is védi önmagát, hogy mi szándékunkkal akartuk volna.

Ez a folyamatos összhatás részleteibe menő alkalmazása sokféle módon óv meg minket a halál esetleg nem aktuális eshetőségétől.

A „halál” védi azzal az életet, hogy félelemként jelenik meg bennünk bekövetkezése.

Támad minket azzal, hogy halálfélelmünk magasfokú legyen, és szinte elkerülhetetlen legyen az életünk kioltása.

A „halál” védi az „életet”, hogy létünk itt minél tovább tartson.

Elkerülni az elkerülhetetlent nem lehet, de elodázni annál inkább. Persze ez sem egy szándékunk kifürkészhető mivoltából ered, hanem a halált követő létezés ismeretlen vélekedéseiből jön létre, de az itteni élethez elegendő.

Szenvedni attól, hogy valamit nem tettünk meg itt, vagy bármit is még tennünk kéne, felfokozza ezt az érzést, amit folyamatosan erősödő félelemmé alakíthatunk át bennünk. A túlzott felelőssége, hogy élnünk muszáj, mert még dolgunk van itt, még nem mehetünk el innen, erőssé teszi az életünk ösztönszerűségének alkalmazását.

Az életünk erős életösztöne zsigeri, nem akarjuk, hanem sokkal inkább kialakítjuk.

A békés lét nem feltétlenül engedné, hogy akarjunk itt élni. Ha biztosan tudnánk, hogy innen van tovább, és akár sokkal jobb ennél, máris egy komoly ok lenne arra, hogy menjünk innen, ha életünk is sivár. Ha látnánk, hogy miből mi lehet, hova tartunk, és konkrétan mi van ott, sokkal könnyebben mérlegelnénk az életet befejező halált. Már nem volna annyira nagy ez a félelem, mert bizonyosságot kapnánk a továbbiakról. Ettől még lehetnének fontos okok, amiért az itt megélt életet választjuk, de láthatóvá válna a létezés egy adott folyamata.

Nem szükséges félni a „halált”, persze erőssé teszi az „élet” fontosságát, viszont az elkerülhetetlen bekövetkezésére semmilyen hatással nem lehetünk. Nem tudható biztosan az, hogy esetleg valaki, vagy valami bármilyen okból is miért tartja fent ezt a „ittlétnek” nevezett állapotot. Bármit hihetünk és vélekedhetünk róla, de ez is sokszor csak az itt le élt életet erősíti meg. A félelem, mint eszköz ennek feszültségadója lehet, mely érzelmi csapásaival ostromol minket. Akkorára nőhet bennünk ez az érzés, hogy rettegjük a vég csak kicsi közelségét is. Azt hisszük, mert biztosan nem tudhatjuk, most jött el a mi időnk, ez az a pont, ahol befejeztük, de mégis féljük, hogy bekövetkezik.

A „halálfélelem” védi az életet minden erejével, hogy minket itt, ebben a létezésben ezen a helyen tartson, még akkor is, ha nekünk fogalmunk sincs, miért.

A békesség nehezen férkőzik be a „halálfélelem” érzelmi állapotába, de mégis odateszi magát akár logikusan is, ha realizáljuk létjogosultságát.

Békében lenni azzal, vagy inkább békességet megélni abban, amiben alapvetően félelem van, némileg egésszé teszi ezt az állapotot. Ugyan nem tudni, mitől fél, mert nem tudni a másik, halál utáni részt, aminek a felével egésszé tehetné a megértést, de ez a „béke” mégis egy belső csendet hoz létre bennünk. Átadjuk magunkat egy olyan állapotnak, ami nyugalmat generál, de mégsem kapcsolja ki az életben maradásért való halál elleni védekezést, csak megkönnyíti az odavezető utat. Nem támad naponta a félelem érzése minket, nem érezzük úgy, hogy rettegjük a halált, hanem tudjuk egy biztosan bekövetkező, tőlünk egyértelműen felügyelet nélkül létrejövő dologról, hogy ha már úgyis bekövetkezik, akkor felesleges rettegnünk tőle. Sokat segít az „élet” fontosságának elérésében a felfokozott félelem, de meg is gyötri vele a mindennapjainkat.

Biztosak csak abban lehetünk, hogy ez az itteni létünk véget ér, de abban nem, hogy pontosan hogyan és mikor.

Ezért megtehetjük, hogy egész életünkben szorongunk a vég bekövetkezésétől. De tehetünk úgy is, hogy az élet természetességéhez kapcsoljuk, és nem akarunk nagymértékű befolyásolást adni neki. Persze felügyeljük, mert kell, hogyan is ugranánk el, mondjuk a kocsi elől, de mégsem szenvednénk nagyon miatta.

A realizált halál bekövetkezése alapból nyugalmat ad, nem teszi tönkre az ittlétet, hanem sokkal inkább megbékéltet vele. Nem adjuk át magunkat bármi olyannak, ami tőlünk függetlenül van itt jelen, hanem azzal vesszük át felette az irányítást, hogy óvatosan óvva minket, körültekintően létezve, de mégis szabadon és békével állunk a „vég” elé.