Adni csak annak lehet…

Az életben sokan fordulnak segítségért másokhoz, hogy segítség megoldani életük ügyes-bajos dolgait. Segítségre számítanak, mások megoldásit helyettük, gyógyírt a bajaikra, ha már nekik nem megy, tegyek meg helyettük azt, ami nekik nem megy: pedig igazából ezt nem lehet!

A „segítés” egy olyan eszköz az életünkben, amivel – a sok félreképzelés szerint – mások oldanak meg helyettünk dolgokat – legalábbis sokan így vélik ezt.

Segíteni sehogy sem lehet annak, aki önmagán nem tud. 

Egy olyan valaki, aki másnak adná ennek felelősségét, belemenekül abba, hogy ha már neki nem megy, akkor majd más megteszi ezt helyette – pedig nem fogja, mert alapvetően nem tudja.

Hát hogyan is tudná valaki életét más rendbe tenni, ha nem ő éli azt?

Mikor valaki segítséget kér, már nem tudja megoldani azt, amivel máshoz fordult megoldásért. De nem elég az, hogy felismerte, számára nem megy az adott dologban a megoldás, és az sem megy, hogy máshoz fordul a megoldásért, ahhoz kell felnőnie, hogy bármilyen módon egyáltalán ő tudjon segíteni saját maga, vagy bárki, bármi által saját magán.

Ehhez más nem lehet megoldás, de támpontot adhat, rámutathat dolgokra, bár helyette nem oldhatja meg! 

Ha a rámutatások megfelelőek voltak a megoldáshoz, alaposan fel lett mérve a helyzet, attól még a „cselekvés” csak a segítség kérőjénél van, és azzal mennyire és hogyan tud élni, az csak rajta múlik.

Az első és legfontosabb lépés, hogy alkalmassá kell tenni magát a változáshoz. 

Mert egy megoldás változást hoz, és ha valaki kellőképpen ragaszkodik egy adott problémához, senki, de még ő sem elegendő aktuálisan ahhoz, hogy ez átalakuljon benne. Persze ennek számtalan egyéb oka is van, hogy valaki miért nem tesz, vagy nem tud megtenni valamit egy megoldásért. Lehetnek belső, olyan erőteljes hatások, amikhez addig nem fért hozzá, nem ismert fel, vagy elnyomta magában olyan mélyre, hogy nem is tud róla. Ezek nem feltétlenül ezéleti, hanem már megélt életek lenyomatai, vagy esetleg párhuzamos létezések áthatásai is lehetnek – olyan hordott emlékek, melyek lenyomata még mindig átveszi a viselőjük felett az irányítást.

A „segítség”, mint olyan, lehet az, ami a szóban rejlő tartalmat adja, de nem önmagában az, hanem mindenki saját maga teszi a tartalommal azzá. Így hiába a kérés, ha nincs meg hozzá a kellő cselekvés. Az is előfordul, hogy valakinek többször kell hallania ugyanazt, míg megérik benne a változásra való igény és az ebből eredő nyitás, és azért ekkor már tenni is tud. De olyan, hogy valaki azt mondja, old meg ezt a dolgomat helyettem, bármilyen láthatatlan érzelemről is van szó, ilyen nem tud létezni.

Az „érés” egy folyamat, és egy leszedett zöld alma sosem lehet finom, viszont ha a folyamaton végig kísérjük, és akkor szedjük le, mikor már megérett, akkor lépünk időben - pont akkor és pont ott! 

Ezért aki segít, sem követelheti az „almától”, hogy azonnal érjen meg, mert ő eredményeket akar látni. A Segítőnek is fel kell mérnie és ismernie, hol tart az adott valakiben az érési folyamat és ahhoz mérten nyúlni hozzá a megoldandókhoz.

De aki körültekintően ad, az úgy ad, hogy a másik vinni is tudjon. Átadja mindazt, ami kell ahhoz, hogy akár megérjen rá, vagy akár megoldássá alakuljon a segítségre benyújtott igény megnyilvánulása. 

Mindegyiküknek bölcsnek kell lennie ahhoz, hogy együtt egy közös segítést hozzanak létre: a segítés kérőjének a „változást”, a segítség adójának az „eredményt”. Minden ilyen egy együttműködés mikéntjéből ered, és kölcsönösen tenniük kell a legjobb eredményekért, ami kihozható: épp akkor, és épp ott.

/Bogdola Róbert/

#aranymondatok