Az okkal szeretés tudománya

A világban rengeteg módon nyilvánul meg a „szeretet”, és önmaga tisztaságában nem nagyon találkozunk vele, inkább valami kapcsán merül fel, ami bizonyos módokon ad okot a létrejöttéhez. A sok oksággal létrejövő szeretet-érzelem elveszíti ilyenkor magából azt, hogy a megnyilvánulás mindössze azért jöjjön létre, mert ez az érzelem adottan létezik, szabadon és ingyen használható. Nem tudjuk nagyon elkerülni, hogy létezzen bennünk, de sokféle módon működtethetjük úgy, hogy ki nem mutassuk másoknak, még akkor sem, ha égető fontosságú volna.

A legerősebb okokat a mindennapi érzelem-tudományunkkal hozzuk, vagy nem hozzuk létre, ahogy csak egyszerűen létezünk a világban: ilyen például az egyik nagyon fontos a „halál”, mint végletes elmúlás és befejezés-ok. A valamiért való szeretés megtelepszik mindenhol és mindenben, ahogy az igényeink és fájdalmaink diktálják. Nem egy, akár legfontosabb okot találunk erre valaki felé, hanem megszámlálhatatlan félét, mivel szeretéssel feltöltésre váró érzelmi részeink nagyon sokrétűek. Ha megszűnik bennünk az a varázs, ami elbűbájolt minket abban, hogy valami miatt és alapján kérjünk szeretést, már másképp jelenik meg bennünk ez.

De nemcsak azt szeretnénk, hogy a mi okainkkal elérve mások szeressenek minket, hanem saját magunkat is sokszor csak okok miatt vagyunk hajlandóak valakit vagy valakiket szeretni. Elítéljük magunkat, ha nem úgy teszünk, ahogy mi azt másokban is szeretni tudnánk, vagy csak egyszerűn olyanokat és úgy teszünk, ami a logikai és erkölcsi normáinknak nem felel meg: ekkor könnyen létrejön az önutálat.

Ahogy megyünk a világban, az életünkben folyamatosan előre, és a szeretésünk mértéke és erőssége nem változik, úgy nő meg az igénye annak, hogy egyáltalán másoktól, vagy magunk által is szeretve legyünk.

A minket szeretés és a másoktól kapott szeretés között is van különbség: nemcsak a minőségében, hanem a milyenségében is.

Egy szeretés nagyon sokrétű és hatású lehet: amit másoktól kapunk, az az ő szeretet-tudása alapján, és okaira visszamenően jön létre; amit tőlünk kapunk, annak milyensége persze tőlünk függ, de ha túlzott mértékű volt az okolásunk magunk felé, akkor ebből eredően a szeretésünk is hanyatlik. Hiába tudunk erősen és jól szeretni, ha nagyobb volt bennünk az ítélkezésünk ereje.

Van a szeretésnek egy természetes módja is.

A természet a maga természetességében nyilvánul meg, egy adottan létrejövő körforgás alapján, amihez méri önmagát, hogy létezni tudjon. Egy rendszert képez, ami önmagát tartja fent. A „természetes szeretés” nem akar valamiért szeretni, hanem önmagából létezve teszi ezt. Gyógyírja lehet így is fájdalmaknak, és törődő mivoltát fenntarthatja, de nem valamiért teszi, csak önmagából alkalmazza önmagát. Ha mi, ezt hasonló módon alkalmazzuk, hogy szeretésünknél nem arra figyelünk, hogy kiérdemelte e valaki, akkor mindössze csak szeretni fogunk és ennél semmi több. Nem akarjuk valamiért tenni, szeretésből megtesszük csak úgy. Ez egy idő múlva alaptulajdonságunkká válik, és nem is keressük már azt, miért is érezzünk szeretést. Nemcsak valaki felé irányítva tesszük meg, hanem bármi felé, ami felé érezni lehet.

Igazából ennek is van oka, de nem egy felmért és kilogikázott erkölcsi vagy tárgyi jellegű, hanem a szeretésből létrejövő szeretésünkkel mi magunk vagyunk az.

A lényünk érzésekkel teli, nem mindegy, hogy nap, mint nap milyeneknek adunk otthont bennünk. Olyan otthonban jó élni, amiben jól érezzük magunkat, ahol szívesen töltjük az időnket. Ez az otthon érzés mi vagyunk, magunkkal visszük mindenhová és elköltözni nem tudunk belőle – csak visszük és visszük, ha a legnehezebb számunkra, akkor is. Ezért nagyon fontos, hogy ne érzelmi súlyokkal töltsük fel lényünket, mert eljöhet az a nap, hogy annyira teher lettünk érzelmileg önmagunknak, hogy nem bírjuk már tovább vinni mindazt, amit okoztunk bennünk, és összetörve, széthullva fogunk ebbe belepusztulni.

Nem mindegy mikor és hogy alakítjuk át érzelmi bennünk terheinket, mint ahogy az sem mindegy, mikor halunk meg. 

Az érzelmeink adottak, nekünk kell szétválogatnunk őket, és ha vagyunk számunkra annyira fontosak, hogy nem ártunk velük magunknak, akkor megkönnyítjük a saját létünket azzal, hogy nem okozunk plusz terheket számunkra.

De természetesen bárki természetében aktuálisan az is lehet meghatározóan fontos, hogy a szeretés helyett inkább a szenvedéseit élje meg, és kizárja önjóságának lehetőségeit, hogy ha fájdalmakkal is, az akkori legjobb önmaga lehessen.

/Bogdola Róbert/

#aranymondatok