Az önző szeretet

A címben két szó ellentmondása van, azaz a „szeretet” és az „önző”: e két szót nem párosítjuk össze, mert köztudomású, hogy a szeretet nem létezhet önzőségből – pedig mégis.

Ezerszer hallhattad már, hogy a szeretet milyen fontos; az élet építő eleme a létnek; létfenntartó az ember létezésében; szeretés nélkül felesleges élni és hasonlók.

Mikor valaki szeret, önmagát érvényesíti, ezt az érzelmét hozza felszínre, keresve valakit vagy valamit, aki-ami szerethető, és általa a világban ez a belső érzelme megnyilvánulhat.

A szeretet önmagában egy szép dolog, de amivel és ahogyan használják, azt teszi rondává. Egy tiszta módon megélhető szeretést az ember sokszor önmagával koszolja be: igényei megnyilvánítását teszi mércére, és azt érvényesítve hoz létre egy érzelmi szándékot.

A szeretet érzelmi használatát évezredek óta oktatják és próbálják olyan módon megjeleníteni a világban, hogy a legteljesebben létezhessen, csak kifelejtik belőle az emberi gyarlóságot. Az ember alapvetően egy öncélúságát működtető lény: az életben maradásért képes halálfélelmet generálni, megszenvedve ennek fájdalmát, csakis azért, hogy akár a már alaposan megkínlódott életét tovább folytathassa. Magának árt számtalan dologgal, és a szenvedés különböző módjait használja életében életéhez – mégis életben akar maradni, és minden eszközt megragad ennek elérésére. Olykor attól sem riad vissza, hogy mások kárára tegye az életet, de az is lehet, hogy feláldozza magát másokért. Ezek olyan belülről jövő cselekedetek, amik önmagából eredően mozgatják.

Az önzőség nem lehet szeretet alapú, és az életet lehet szeretettel-szeretetben élni, de gyötrő fájdalmakat létrehozni azért, hogy szeretetben élhessünk, az maga az önző önfeláldozás – maga a „szeretet” feláldozása.

Megszenvedtetjük magunkat azért, hogy felismerjük a szeretés értékét, hogy ezáltal jöjjünk rá arra, milyen fontos is ez.

Aki érzelmei szenvedését éli meg nap, mint nap, ott nem tudja közben léteztetni a szeretet gyógyító rezgését – fájdalomban nincsen helye a szeretetnek!

Aki haragszik, közben nem tud szeretni, aki igazán szeret, nem tud haragudni!

A harag egy végeláthatatlan folyam lehet, ami magával ragad, ha nem tudunk úszni az árral – a harag jön, zúdít, és átveszi felettünk az irányítást.

Minél több a harag valaki életében, annál nagyobbra nő a szeretet igénye.

A megnövekedett „igény” keres a világban az olyat, ahol betöltheti magát: bárhol, ahol felleli a hiánybetöltésének lehetőségét, ott azonnal lecsap rá. Elkezd érvényesülni, belead mindent, hogy az űrt kitöltse, és addig nyomja bele magát, amíg kiszedi onnan, amit lehet. Feltölteni magát nem tudja, mert amit évekig halmozott fel, azt egy helyről nem lehet feltölteni. Aztán továbbáll és keresi bárhol azt, ahol folytathatja az az általa létrehozott űr betöltését.

A fájdalmat a szeretet tölti be: sötétséget fénnyel lehet eltüntetni.

Aki sokat szenvedett már életében, létrehoz egy igényekkel teli, sok féle ponton létrejövő érzelmi eszköztárat, amit a világban a kulturált és normális viselkedésekből folyamatosan táplálja. Ilyen a „jó szándék” is: adni csodálatos dolog! Persze, de a megnövekedett igény betöltése hozza ezt sokszor létre, nem pedig a szeretet önmagából jövő és eredő léteztetése!

A „szándék” nem egy tett jóra való érvényesítése, hanem sokszor a „hiány” önmagában levő létezésének a megszüntetése. 

Tehát sokan nem azért tesznek jót, mert olyan jók lennének, hanem azért, hogy ne fájjanak tovább:

• azért szeretnek, hogy szeretve legyenek
• azért adnak, hogy kapjanak

Nem mások jólétének a létrehozásában segédkeznek, se a magukéban, hanem abban, hogy önmaguk kiteljesedettségét akár a szeretettel megalkothassák. Ehhez felhasználnak másokat önmaguk céljainak elérésére.

• Mikor valaki ad, lásd meg benne valós szándékát.
• Mikor valakinek adsz, vizsgáld meg benned okait.
• Mikor valaki szeret, mérd fel, milyen érvek mozgatják.

Aki valóban tud úgy szeretni, ahogy maga a „Szeretet” van arra kitalálva, az már túllép azon, ami az embert emberré teszi, belép egy olyan világba, ahol az érzelmi és érvényesülési törvények más léteztetésben vannak. Ezt a világot nehéz éltetni ebben a világban, ahol az önös érdek megfertőzte majd mindenki szívét.

A tiszta szeretet nem kérkedik önmagával, természetessége önmagából ered, és nem igényel mást csak önmagát, és a működtetőjének, ennek tiszta lényéből eredő működtetését.

Túl sokszor nagyobbra tartott az ebben levő szeretet-siker elérése, mint a tiszta jó szándék megélése és működtetése.

A világban oktatva van a szeretet milyensége, az, hogy mi is maga a „szeretet”. Sokszor teszik ezt olyanok, akik nem is ismerik teljességét, és olyanoknak mondják, akik meggyőzik saját magukat arról, hogy ez így van, ahogy azok mondják, akik megtanulták elmondani, prezentálni, ámde magát a „szeretetet” nem tudják. Nem néznek jobban bele, milyen is az egésze, hanem megelégszenek a megtudottakkal, és annak követéseivel élik életüket. Persze, akik mindezt hallják, mivel nem tudják egészét, ezért hiszik azok szavait, akik hihetően adják át.

Hinni könnyű arról bármit is, amit nem tudunk, és sokkal nehezebb tudni, mint mindössze azért tenni, hogy bármit is higgyünk.

Nagyon könnyű befolyásolni valakit, aki képtelen felmérni valami igazságát és fájdalmából bárkinek elhisz bármi biztatót.

A félreismert „szeretet” próbálja önnön érdekmentességét beleépíteni az emberek szívébe, de az elme okai annyira erősek, hogy folyamatosan felülírják azt, hogy egésze átjárhassa mindenki Lényét, és beleolvadva igaz szépségébe ragyoghasson Lénye. Sokkal inkább fontos az, hogy valaki tulajdonságait, kedvességét, viselkedését szeressük, mintsem az, hogy egész Lényébe legyünk akár szerelmesek.

Vizsgáld meg benned ezeket a kérdéseket:

• Mi az okom a szeretésemre?
• Milyen igényeim betöltése van mások által?
• Kit szeretek, mikor valakit szeretek?

Számtalan kérdés lehet még, de ezek legyenek támpontok a többihez!

Jó érzelmezést hozzá!

/Bogdola Róbert/

#aranymondatok