Azt tenni, hogy nem tenni
Élethelyzetek, szívek, érzelmek, fájdalmak…
A „fájdalom szava” és határtalan ereje olykor annyira üvölt bennünk belül, hogy nem halljuk saját, „bölcsen csendes szavunk”, és közben félünk megnyilvánulásainak bennünk létrejövő következményeitől, ami sokszor kívül is robbanásunkkal hat a világra. Nem egyszerűen tartunk tőle, hanem rettegünk bekövetkezésének bennünk olyan fajta támadásaitól, amihez nincsen erőnk féken tartani. Nem tudjuk tartani saját indulatunk uralkodását önmagunk felett, nem tudjuk felismerni, nem tudjuk helyére tenni bennünk erőtlenségünk megnyilvánulásait, a bennünk létrejövő kezelhetetlenségének letaglózó birtoklását felettünk, lényünk minden egyéb dolga felett is. Ezért, inkább menekülünk… saját magunk elől távolodunk el, minél messzebbre menve, a fájdalmunk sötét sikátorának ránk omlásától.
Ez a dolog, ez az érzelmi fájdalom-állapot, ami eluralkodik rajtunk, létező érzelmi jelenség, ami olyan állapotban van jelen, hogy kevesek vagyunk az irányításához. Valami, ami több nálunk, ami adott okból ered, és mi vagyunk ennek a fájdalomnak a gyötrelmes tünete – már felismertük erejét és saját erőtlenségünket ebben. Ott van, de nem tudunk, vagy nem merünk szembenézni vele, és mikor csak megérint, már patakzanak könnyeink, legyen ez akár utcán, otthon, vagy bárhol a világban. Azt se tudjuk pontosan mi váltotta ki, de mégis sírunk, vagy inkább zokogunk…
Jobb ebből menekülni – mondjuk -, és elengedjük, lezárjuk, félretesszük, mert ezt véljük jónak. És meglehet, évekig fel sem ébred bennünk és úgy érezzük, megoldottuk. De egyszer csak, sok év után ott van ismét: a semmiből érkezett, uralkodik megint, hatalma nagyobb nálunk, ereje még több, mint azelőtt volt, és bárhogy is próbáljuk, ismét élhetetlenné tesz minket a létezésünkben. Sőt, mintha ereje is nagyobbra nőtt volna, vagy csak mi lettünk közben gyengébbek. A „fájdalom” erős…
Egy ilyen dolgot, ami bennünk él nem lehet mellőzni, sem elengedni, lezárni sem – át kell alakítani lényünkben.
Egy érzelem lehet sokféle, jónak vagy kínlódásnak éljük meg, de ha nem foglalkozunk vele, könnyen elburjánzik, mint egy sötét virág megannyi szúrós ága, ami lényünk boldogságát szövi át. A fájdalom csak egy jelzés abban, amivel foglalkoznunk kell a mindennapokban. Bennünk élve mutatja azon részünk megoldatlanságát, amivel eljött az idő a foglalkozására.
Sose azzal foglalkozz, és arra keres erőt, hogy sikeresen elkerülj egy ilyen érzelmi belső megnyilvánulást, hogy ne érezd, ne fájjon.
Azzal foglalkozz, hogy erőt gyűjts arra, hogy szembe tudj nézni vele! Ez nem biztos, hogy egy kellemes, könnyen vett életakadály. Ezért legyél rá felkészült, olyan, aki tudja belül, mit akar tenni vele, nem pedig menekülve tudja, hogy egyszer biztos utoléri.
Amivel nem foglalkozol, az még attól jelen van, benned él, ott van, ahol nem látod, mert talán nem is akarod látni.
Ha nem foglalkozol vele, eljöhet az az idő, amikor önmagától a felszínre kerül, és belül annyira szétmarcangolt már, hogy majd a magatehetetlen önmagad fogja elporlasztani.
Vannak, akik azzal foglalkoznak, hogy egy dologgal ne foglalkozzanak. Mindent megtesznek azért, hogy elérjék ezt. Ez lehet menekülésből, félelemből, fájdalom lehetőségéből, bátortalanságból, kisebbrendűségi érzésből, önbizalomhiányból, és még számtalan oka lehet ennek.
De mi van akkor, ha a dolog elkerülhetetlen? Csak elodázott, de úgyis bekövetkezik.
Amíg valaki egy dolog elkerülésével foglalkozik, folyamatosan csökken a saját ereje.
Jobb, ha arra gyűjtesz erőt, hogy valamit megtegyél, és ne arra, hogy sikeresen elkerüld. Mert amikor eljön az idő, és a dolog felszínre jön, belül annyira legyengíthetett már, hogy majd némán és erőtlenül állsz, és így fog Téged önmagadban elpusztítani.
/Bogdola Róbert/
#aranymondatok