Beszélgetés a Sorssal és a Karmával

Megosztotta

2022.11.16.

Be 2022.08.31.

Egyszer egy beszélgetős műsorba meghívták a Sorsot és a Karmát. Érdekes interjúnak ígérkezett, mert még sosem szerepeltek élőben. Általában megbújtak a „vélekedések világában”, de biztos támpontokat nem adtak senkinek. Ezért is volt nagy nyüzsgés a stúdióban, mikor megérkeztek. Kiszálltak univerzális járművükből, leporolták magukról az idő porait, és kényelmesen elhelyezkedtek a meghívottak helyére. A beszélgetésnek volt egy menete, amitől nem térhettek el a szerkesztők – ez egy külön kérés volt, már jóval előtte.

Ahogy a beszélgetés elindult nem egy szokványos köszönéssel kezdődött, hanem főként érzelmi, tudásbeszélgetés zajlott szavak nélkül, amit a nézőknek folyamatosan fordítottak. A kérdésekre adott válaszok sem voltak egyértelműek, sőt, sokszor nem érthető, hanem érezhető formába jöttek létre. Nehéz volt így ez a társalgás azoknak, akik a logikai döntésekhez voltak szokva.

Egy kérdés válasza nem egy döntés eredménye, hanem sokkal inkább egy ezt megelőző felismerések, és az abból eredő folyamatos cselekvések jelen pillanatának aktualitása.

Ahogy haladt előre a beszélgetés, úgy kerültek felszínre az addig titkolt válaszok belső megértései, az ok-okozat következményei, a jövő lehetőségeinek valós kialakításaival. A Sors sok olyan válasszal világított rá az addig elfedett dolgokra, hogy könnyű volt érzelmezni a hallottakból az addig nem biztosan tudottakat is. Bár önmagát egyértelműen nem ismerte el, hogy létezése valós lenne, hogy ő szabja meg sorsunkat sorságával, ő adna miérteket életünk ügyes-bajos dolgainak egyértelműségeire, de mégis támpontokat adott azokhoz, amik már régóta foglalkoztattak minket. Ne mondott ki sorstényeket, ebből eredő felülírhatatlanságokat, hanem sokkal inkább azt mondta el, hogy a saját sorsunk a kezünkben van, mi felelünk érte, de a közvetlen irányt nem feltétlenül mi magunk határozzuk meg, hanem egy összetett dolog eredményeképpen vagyunk ennek felelősei. Nem dönthetünk sorsszerűen, de egyben nem lehet végletes szabad akaratunk sem: a kettő együtt adja meg a végletességet egy jelenben és az abból kialakítható jövőben.

A Karma az elején keveset beszélt, megfelelve a beszélgetés menetének, de aztán, amikor rá került a sor, elindult mondandója folyama.

Az érzelmi szavak, amivel ő is kifejtette önmagát, sem egy hasonló karma-szerűségre mutatott rá, hanem sokkal inkább egy fejezetre, ami megjelenik időnként a Sorsban.

Egy végeláthatatlan folyam nem lehet mérvadója egy létezésnek, mert ami végtelen, az sosem lehet jelen, és ami jövő, az sosem lehet múlt, csak az egység ebben az, ami összeköti az egészet, és ami a pillanatnak ad jelentőséget. De ez véges.

Amikor bővebben kifejtette, hogy az „ok” nem egy egység része, ami megváltoztathatatlanul rángat minket, és ami bármikor okolható saját tetteinkért. Ebben is létrehozható a szabad döntés valósága, de sokkal inkább abból eredően, amit azelőtt, másik Univerzumokban, másik létezésekben más létezési helyeken, másik vagy párhuzamos világokban megéltünk. Ez az, ami mérvadója bárminek, de nem az, amiből ez karmaként jelenik meg. A Karma felhívta nyomatékosan a figyelmet arra, hogy vele takarózni badarság; ő nem felelős sem okozója bárminek is, hanem aktuálisan a meghatározója. Ha rá kenjük az összes balhét csak magunkat mentjük vele. Ki akarunk bújni a saját felelősségünk alól, elfedve ezzel mindazt, amiből eredően cselekszünk.

Sokkal könnyebb valamit hárítani, menekülni előle, mintsem szembe fordulva majdnem belehalni, de mégis túl élni viszontagságait.

Ahogy a Karma érzelmi szavait átadta megértésre a nézőknek és a kérdezőknek, úgy vált világossá a hallgatóságnak saját belső önmaguk. Fel tudták mérni, hogy mit miből értek el, vagy miért ahhoz adták-adják magukat, és a nézők soraiban, akinél ez feltárult a megvilágosodása szintjére, kilépett vélekedéseinek sötétségéből; közben nem váltak mesterré, vagy magasztos guruvá, hanem meglátták sokkal jobban önmagukat, és nem hagyták ezt már bennük a megfoghatatlanságba elburjánzani. Ahogy magukba néztek, feltárult előttük sokkal jobban átlátható önmaguk, és ennek ereje bele szőtte magát tudásuknak erejébe. A magabiztosabb önmagukkal már nem tévelyegtek tovább, hanem szinte előre látták létező és nem létező sorsukat, annak okait, amit abban, és ahogy tettek vagy tesznek, vagy ebből eredően valaha is tenni fognak.

A Karma kiegészítette mondandóját, hogy létezése valós, ő van, nem egy elveszett elmeszülemény, hanem egy sokkal inkább összekötő kapocs, az eredőből az eredendővel, és az abból léteztethetővel.

A Sors ismerte a Karmát, együtt működött Vele, és együtt is jöttek el, hogy közösen mutassák meg önmaguk belső létezéstulajdonságaikat. A folyamatos közös együttműködésük nem rejti véka alá történéseiket, megmutatja, hogy együtt jobbak lehetnek, mint külön-külön, sokkal jobban mutathatnak utat az embereknek. Aki kéri tanításaiknak mutatásait felszínre hozza neki, és együtt karöltve juthatnak el egy békésebb világ kialakításába.

Az „elfeledett világ” nézetei nem kenhetőek rá más, nem teljesen ismert jóság alapú társadalom szenvedéseinek kialakítására.

Az ember egy társas lény, magánya nem valós, de meg kell látnia azt, hogy társai esetleg nem itt élnek, nem emberi formát öltöttek, létezőként nem kifejezhetőek, de mégis valós társai lehetnek létében.

A Sors és a Karma is ilyen: nem idegenek, akiktől menekülünk, vagy akiktől félünk, hanem olyan társunkká válhatnak, amik jobb és szebb Lényeknek adnak összhangot.

Egy sokkal jobb világ létrehozásában vannak benne, ami mindenki számára szebb lehet. Nem kell menekülni attól, ami előtt nincsen hatalmunk, hanem társunkká formálva élni együtt velük, hogy önmagunknak egy jobb önmagunk legyünk, egy jobb világért cserébe.

Mivel a Sors és a Karma látszatra nem voltak ott, bent, a stúdióban, és a beszélgetésük menetét is erősen figyelték, jelenlétükkel mégis megértette őket a hallgatóság: ahogy izgalommal várták érkezésüket, úgy abba sem akarták hagyni a társalgást. Jó volt bárki jelenlévőnek érezni, hogy nem ellenünk, hanem értünk vannak, és hogy nem ártanak, csak támogatnak minket. Mi vagyunk sokszor önmagunk ellenségei, néha csak azzal, hogy érteni akarunk mindent, átlátni az egész folyamatot, amiben vagyunk, hogy irányításunk alá vonjunk bármit. De vannak az embernél sokkal nagyobb hatalmak és erők, amik nem uralkodni, hanem segíteni jöttek: értünk, nekünk, számunkra a legjobb jóságunkért. Hívhatjuk őket Sorsnak vagy Karmának is, vagy idegen lényeknek, de mindig ott marad az a tény, az a belső bizonyosság, hogy a rossznál van rosszabb, a mélynél van mélyebb, a jobbnál van jobbság, a felemelkedettnél van felemelkedettebb, és hogy azok voltunk, akik épp akkor, lenni tudtunk, és azok vagyunk most, akik épp a legjobbságunkkal vagyunk.