Miért kerülik sokan a konfliktusokat?
Feszültnek és idegesnek lenni nem egy boldogságlehetőséget adó érzelmi állapot. Mikor bármi kapcsán eluralkodik rajtunk olyan érzés, amitől nyugalmi állapotunk elsőre csak kibillen, aztán esetleg az egekbe szökik idegességünk, már nem tud egy békés állapotunk lenni. A sok atrocitás, ami minket ér az életben, megedzőtteti érzelmi mivoltunk legyengült részeit. Ha sok olyan élesen feszült helyzetben voltunk már, rutint szerezhetünk az ilyen helyzetekben való nyugodt részvételhez. A gyakorlottságunk kezelhetővé teszi a mindennapok érzelmi háborúját, és szinte bármilyen támadás ér minket, vagy durva érzelmi helyzetbe kerülünk, egyszerűen lepereg rólunk és nem ér a hatása minket. Ehhez persze rengeteg háborúban kell részt vennünk, problémák és érzelmi balhék során kell átverekednünk magunkat, és ezekben megedződve erősödnünk meg ahhoz, hogy tudjuk, valójában mire van szükségünk.
Viszont nem mindenki tud az ilyen érzelmi helyzetekből erőt meríteni, hanem sokkal inkább ettől legyengülni.
A sok hatás, ami ér minket ekkor, felgyűlhet bennünk, és olyat terhet ró ránk, hogy az ebből megélt fájdalmaink uralma alá kerülünk. Sokszor nem tudjuk ezután az ilyen helyzetekben békésen kezelni a minket ért ugyanolyan hatásokat, és már a legkisebb szóra is összerezzenünk. Valahogy úgy, mint aki valódi, vérre menő háborúban vett részt, és egy tűzijátéknál a számára hallott golyók süvítésétől akár remegve bújik el. Nem könnyű ezeket az emlékeket cipelnünk, ha részt vettünk hasonlókban.
A sok összegyűlt fájdalom még további fájdalmakat generál, haragot, ítélkezések sorát gyártva le, mert fájdalomból-fájdalommal reagálunk, mint ahogy békéből-békével. De ha túl sok volt a szenvedés a béke nem tud helyet kapni benne. Ekkor belép a biztos menekülés minden olyan kisebb-nagyobb érzelmi fájdalomhelyzetből, ami még egy parányit is hozzá tenne ehhez. Nem tudjuk kezelni, ahogy benne vagyunk, ezért elmegyünk tisztes távolságba, minél messzebbre, ahol túlélhető számunkra.
Egy gyerekkorban megélt kiabálás a szülőket látva beleéghet lelkünk emlékrészébe, ahol mindezt felidézve szinte újból halljuk a kiabálásokat, mintha ismét megtörténne ugyanaz, mintha ismét részt vennénk benne. De ez nem valóság, hanem a bennünk levő érzelem-emlékek fájdalomhangja, ami éveken át is tovább hangoskodhat bennünk.
Vagy olyan is lehet, mikor láttunk valami számunkra lelkiekben megrázót akár élőben, és hasonló kisebb volumenű helyzetet is látva felidézzük a bennünk megbúvó erős fájdalomemlékünket. Szinte beleég a retinánkba az emlékhatás, és a továbbiakban meghatároz minket. Ez lehet bármely kis dolog, ami számunkra nagyra nőtt; vagy egy erős hatású, ami képtelen átalakulni bennünk.
Nehéz vinni azt, ami inkább ne is lenne a miénk, de mégis a részünkké válva határoz meg minket.
Ha van bennünk ilyen fájdalomemlék, amire még most is tűélesen emlékszünk, biztosak lehetünk benne, hogy hatással van ránk. Ha közvetlenül nem is érezzük ennek befolyásolását, de mégis ott van és ural minket. Amíg ezt vagy ezeket nem változtatjuk meg, biztosak lehetünk benne, hogy nem tudunk egy békés helyzetben sem békében lenni, vagy egy feszültben nyugodtan. De amint megszűnik ez a hatás, felszabadulunk. De igazából nem a történésből szabadulunk fel, mert az már megtörtént, pont úgy, ahogy, hanem azt változtatjuk meg, ahogy mi akkor részt vettünk benne, és ahogy most is emlékszünk rá.
Mert egy emlék nem valós, mi tettük azt valóssá bennünk, és bármely résztvevője a saját emlékeként hordozza. Azzá vált, ahogy mi éltük meg, ahogy mi tettük bennünk bármilyenné is. És mikor ezt felismerjük, hogy egy emlék lehet bennünk másként, akkor fogunk tenni azért, hogy megváltoztassuk. Mert egy múltat nem lehet lezárni, fájdalma időnként előtör belőlünk, ha nem foglalkoztunk vele. És ha ez olyan volt, ami erős hatással volt ránk, most is ugyanúgy tesszük magunkat az áldozatává.
Ne legyél az ellenséged azzal, hogy egy meghatározó érzelmi múlt emlékeit lezárni vagy elengedni akarsz: változtasd meg benned!
És mikor felismered a múltad és múltad közti különbséget jössz rá, hogy igazából Te alkottad meg pont úgy, ahogy addig élted, és Te teheted ezt benne mássá.
/Bogdola Róbert/
#aranymondatok